I'm tired of feeling like I'm fucking crazy

"I believe in the kindness of strangers. 

And when I’m at war with myself I ride, I just ride.
Who are you?
Are you in touch with all of your darkest fantasies?
Have you created a life for yourself where you can experience them?

I have. I am fucking crazy.
But I am free."

Valamelyik nap egy rettenetesen elgondolkodtató szösszenetet olvastam az egyik nagyon kedves ismerősöm oldalán.

Álljon itt most ez "vágatlanul", mert ez is közrejátszott abban, hogy megindultak a gondolataim a blogoláshoz.

"Kellene . Nehéz szó.Hétfő reggelenként különösképpen . Listázni kellene a heti tennivalókat - ahogy azon a nagyon remek tájmmenedzsment tanfolyamon tanították - apropó, el kellene menni a második kurzusra , mert még a végén lemaradok valamiről... jógázni kellene minden reggel - nyugtatja a lelket, erősíti a testet és a szellemet , segít fókuszálni - , meg a bikram jóga teremben van az az új ászanadoktor sorozat - na, oda is be kellene irtatkozni ... 

El kellene kezdeni egy negyedik nyelvet - ahány nyelven beszélsz, annyi embert érsz, mondják a nagyok - . kellene valami pszicho-ezo-spiri menő klubba járni - sőt , inkább kettőbe , annyi a szélhámos,hogy nem árt a megerősítés máshonnan is : nézzenek rá ők is , hogy mit üzennek a csillagok, mert még a végén rossz időpontban kezdeményezek " sorsfordító meghitt beszélgetést" rossz emberrel...

Kellene valami külföldi nagyvárosban élni néhány évet , közben elkezdeni egy második iskolát .. el kellene szegődni egy nagy multihoz gyakornoknak - remek referencia a cv- ben-
el kellene menni arra a feszengős állófogadásra szerda este - a kapcsolati tőke az nagyon fontos -
meg kellene tanulni egy újabb hangszeren jatszani , gyűjteni kellne valami decemberi napfényes tengerparti nyaralásra ,balanszba hozni a jobb és a bal agyféltekémet ( esetleg egy jobb agyféltekés rajztanfolyam ? ) meg kellene nézni azt a századfordulóban játszódó filmet. 

Gondolni kellene a jövőre - ideje takarékbetétbe fektetni -. Kitartóbbnak kellene lenni . Öt éves tervet kellene írni , meg amúgy spontánnak is kellene lenni ...nna, de vissza kellene térni a hétfő reggelre - az itt és mostban kellene élni ( jajj el kellene olvasni újra azt az Ekhart Tolle könyvet )
át kellene nézni ala levelezéseket is - lássuk : kuponnal kellene fehérjeport vennem- most nagyon megéri - főzőtanfolyamra kellene mennem, adakoznom kellene arra a számlaszámra , meg kellene rendelnem azt az új táplálékkiegészítőt - mert a szabadgyökök , meg a mimikai ráncok ...-
napi hét órát kellene aludnom legalább -a kevés alvás megbetegít és különben is hízlal - . 

Meg kellene látogatni a rég nem látott vidéki rokonokat , több időt kellene tölteni a barátaimmal , jobban kellene szeretni , türelmesebbnek kellene lenni , meg kellene látni a részleteket és értékelni az apró szèpségeit az életnek -ideje hálanaplót vezetni - el kellene köteleződni valami vallási irányzathoz - jól jöhet még kapaszkodónak nehéz napokon ...

Takaritani kellene a lakásban , görcsmentesen kellene élni , meg kéne élni minden pillanatot ..Hűnek kellene lenni önmagamhoz - tudni kellene , hogy ki az az önmagam ...-Le kellene vinni a szemetet .

ja kérem,még levegőt is kellene venni ... ? Hogyne , KELLENE .."

Rettentően nehéz ez.

Amikor arról énekelt valaki egy dalban, hogy "I dont know who I am" vagy "I am trying to find my way", tini koromban azt hittem értem, hogy ez mire vonatkozik. Ha tudtam volna, hogy huszonöt évesen végképp fogalmam nem lesz róla, hogy ki vagyok, hol vagyok, aki vagyok miért vagyok és ahol éppen vagyok miért ott vagyok, akkor csak legyintettem volna azokra a gondokra, amit akkor gondnak éltem meg.

Kihatott a jelenlegi énemre, ez szinte biztos...de akkor nem volt ekkora küzdés minden nap.

Számomra is megdöbbentő néha, hogy mennyire képes vagyok belesimulni a környezetbe és azt csinálni, amit elvárnak tőlem. Amikor azt gondoltam, hogy én nem leszek olyan, mint azok az emberek, akik körülvesznek, nagyot tévedtem. Én is ugyanolyan vagyok, mint bárki más.

Egyik pillanatban ez rettenetesen megnyugtató, a többiben pedig pánikolok. Mit csinálok rosszul? 

De a legnagyobb kérdés: amit rosszul csinálok, TÉNYLEG rosszul csinálom, vagy csak azért érzem ezt, mert olyan emberekhez hasonlítom magam, akiknek az életük felszínét ismerem akár a közösségi oldalakról, akár abból a néhány összefutásból a városban, ahol nagy mosollyal mindketten elmondjuk, hogy mennyire fasza minden és igen-igen, minden rendben, de csak azért, mert ha belekezdenénk a problémás dolgokba, itt ülnénk reggelig..?

Én mindig hiperérzékeny voltam a világ dolgaira. Amikor a terrortámadás volt 2001-ben, én zokogtam. 13 éves voltam, azt sem tudtam, hogy lényegében mi történik, csak azt tudtam, hogy valami rettenetesen rossz. Minden pillanatra emlékszem, hol voltam, kivel. Néhány éve újranéztem youtube-on, ahogy belecsapódnak a gépek az épületekbe..és egyszerűen majdnem elájultam. 

Minden nap folyik, ömlik a facebookon a rengeteg rossz, az olyan megosztott tartalmak, hogy ki gyilkolt meg kit, hogyan, hol...melyik ország áll a csőd szélén, milyen velejéig rodhattak a politikusok és mi robbant már megint fel. És nem tehetek róla, rákattintok, elolvasom, megijedek, szörnyülködöm a  borzalmakon.

Nem bízom senkiben és nem merek este futni menni.

Hát hogy lehet így élni?

Egy ideje rettenetesen mérges vagyok azokra, akik gyilkolós, darabolós, véres képeket meg cikkeket osztanak meg. Én még a hozzárendelt KÉPET sem akartam volna megnézni, nemhogy elolvasni a történetet! Nagyon sok mindenkit tiltottam már le emiatt.

És ez csak az egyik aspektusa annak a nyomásnak, aminek kapcsán a fenti írásban magamra találtam. Ne is beszéljünk arról, hogy hogy kéne kinéznem, mit kéne hordanom, kivel kéne barátkoznom, mennyire kellene sikeresnek lennem és emellett tökéletesen kiegyensúlyozottnak kellene éreznem magam.

Hát én nem érzem magam kiegyensúlyozottnak.

Én élvezem azokat a perceket, mert mostmár csak percek, amikor a mérleg egyensúlyban van, a jó és a rossz nem bolygatja egymást és egy viszonylagos nyugalom van a lelkemben. De már néha attól is megijedek, ha ezt érzem, mert ki tudja, mi jön a következő pillanatban.

Érdemes úgy élni, hogy még a boldog pillanatokat sem tudod normálisan megélni?

Ilyenkor a jó régi tanács, hogy foglald el magad tennivalókkal, akkor nem gondolsz hülyeségekre és nem agyazol olyan dolgokról, ami nem odavaló.

Bitch please!

A mi generációnk olyan multifunkcionális elmével rendelkezik, hogy miközben egy tárgyaláson ülök, jegyzetelek, négy másik tab van megnyitva a böngészőben és öt dolgot csinálok egyszerre, miközben szépen mosolygok és írom, amire kérnek.

Hát így ne tudnék ilyen dolgokon gondolkodni?

Nem tudok lazítani, nem megy sehogy, ez most jelenleg a hatalmas challenge. 

Nincs az az igazi, mély sóhajtás, hogy ezaz, most végre pihenhetek.

Nem érzem soha egy másodpercig sem, hogy megérdemelném, annyi minden van, amit még csinálni kell.

Ha pihenek, lemaradok rengeteg mindenről.

Ahogy reggel felkelek, ezek a gondolatok üdvözölnek és özönlenek be az agyamba, hogy elfoglalják a helyüket. Ők nem pihennek, nekik nincs vesztenivalójuk. Itt egyedül nekem van.

Néha azt gondolom, hogy sikerül kizárni dolgokat. Aztán egyszercsak magamat érzem kizárva belülről. Kívülről nézem, ahogy megnyugtató tónussal, bólogatva, mosolyogva beszélgetek és magam is csodálom magam, hogy erre képes vagyok.

A villamoson azon gondolkodom, hogy most bárcsak valaki bemondaná, hogy egy perc múlva megkezdjük a felszállást, a következő állomás nemmondjukmegmi, de jó lesz.

Néha olyan jó lenne kiszakadni abból, amiben vagy, leszállni a buszról egy olyan állomáson ahol nincs dolgod és csak nyalogathatod a sebeidet amit azon az úton szereztél, ami a célba visz.

Amikor olyan okosságokat hallasz, hogy "nem a cél a lényeg, hanem az út, ami odavisz", hevesen bólogatsz, megosztod a facebookodon...és azt hiszed, hogy ettől tudod is, hogy ez mit jelent.

Ez az év minden szempontból sorsfordító volt és egyre közelebb kerülök egy olyan valakihez magamban, akivel még soha nem találkoztam.

El tudtok képzelni engem, az ÉNEKESNŐT, a HAVERT, a KÖZPONTI EMBERT, mint egy csöndes, visszahúzódó, halk alakot?

Nem tudtok. Mert én nem akartam soha, hogy így lássanak.

Hihetetlen érzés azzal megbarátkozni, hogy nem akarok kitűnni. 

Nem vagyok már zenész, remélem egyszer még visszatérek oda. Nem akarok nagy tömegnek zenélni, én csak azt az érzést akarom vissza, amit a zene adott az elején. Azt az energiát, azt a feszültség-levezetést.

Nem járok már sehova, mert nem látom értelmét, hogy másnap úgy keljek, hogy nem emlékszem rá. Viszont utaznék... az esőerdőket, San Francisco-t, Bali-t, Rómát, Velencét, New Yorkot megnézném. 

Szeretnék külföldön élni...de nem bármi áron és nem mosogatásból. Ha már eddig felküzdöttem magam itthon, ahol vagyok, örülnék, ha ott sem a nulláról kellene kezdenem.

Örülök, hogy ez az időszak akkor jött el, amikor már körvonalazódik, hogy mivel szeretnék foglalkozni, hogy kivel akarok lenni, hogy mik a rövidtávú céljaim. A hosszútávúakról jelenleg még álmodni sem merek...de lehet, hogy ez az időszak azért jött el, mert ott vagyok, ahol. Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Szóval most ezzel az új, visszahúzódó én-nel barátkozom. Már nem érzem magam rosszul amiatt, hogy nem vágyom semmire, ami megvolt és már nincs meg, mert ezek a dolgok nem elégítenek ki. Új dolgokra vágyom, nem nosztalgiázom arról, hogy milyen volt régen. Igyekszem megtalálni, ami a visszahúzódó énem lelki békéjéhez kell. Szeretném elfogadni magam úgy, ahogy vagyok.

Tervben vannak véve a jógaórák és valami rejtélyes oknál fogva rettenetesen szeretnék lovagolni járni. Állatokkal foglalkozni. Erdőben mászkálni. Írni szeretnék. Küzdősportot szeretnék, ezt a sok dühöt valahogy le kell vezetnem magamban, ami az évek során felgyülemlett. De minimum egy boxzsákot.

Mert ha azt akarom, hogy ki legyen egyensúlyozva a jó és a rossz, tennem kell érte, hogy a 24 órában az arcomba fröcskölt rossz mellett tudjak a jó dolgokba kapaszkodni.

And we are moving on again...

"Kis" kihagyás után visszatértem!
Sajnálom, hogy így alakult, magam miatt is, hiszen amikor nem írok, akkor rettenetesen hiányzik ez a tevékenység. A munkahelyemen viszont eléggé le voltam foglalva az írással és azzal, hogy ébren próbáljak maradni a (nekem) kora reggeli ébredés ellenére, így estére nem nagyon maradt már energiám.
Néhányótoknak már nem lesz meglepő hír, hogy az előző bejegyzésben említett munkahelyem már nincs meg.

A lényeg, hogy nem csak azért kell néha kilépni a komfortzónádból, hogy új területeken találd magad, amelyekkel sikeresen megbírkózol, hanem azért is, hogy rájöjj: ez pont nem az, amit te szerettél volna csinálni.

Bevallom, amikor rámtört ez a felismerés, kétségbe estem. Adott volt egy nagyon jó munkakör, jó lehetőségekkel, jó fizetéssel, de valami mégsem állt teljesen össze.

Pro és kontra listát gyártottam és szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ezzel a munkakörrel semmi probléma nem lenne, ha már tíz éve lennék a szakmában és jóval tapasztaltabban mentem volna neki a dolognak. Nem amiatt aggódtam, hogy nincsenek meg a képességeim, hogy a feladatot menedzseljem - tudtam, hogy úgy megoldottam volna a feladatot, hogy maradhattam volna ebben az állásban ha esik, ha fúj. Volt benne kihívás, volt benne ismeretlen, volt benne lehetőség..viszont valahogy többre vágytam.

Sokat beszélgettünk erről itthon is, sokat gondolkodtam róla egyedül is. Hülyén hangozhat, amit most írni fogok, amikor olyan világban élünk, hogy az ember azonnal lecsap egy olyan lehetőségre, ami az útjába kerül, hiszen sokan hónapokig nem jutnak munkához, pedig többdiplomás emberek. Én is ezt az elvet követve ugrottam neki a munkámnak, de el kellett ismernem, hogy talán kicsit elhamarkodott döntés volt.

Nem tudtam, hogy mitévő lehetnék, zaklatott voltam emiatt, nehezen aludtam el. Ilyenkor mindig egy meditációs gyakorlatot alkalmazok. Lefekszem, veszek három mély levegőt és elképzelem a következő napomat onnantól kezdve, hogy kilépek az ajtón. Sorra veszem, hogy mi fog történni, persze minden pozitív kimenetelű lesz. A gondolatától, hogy egy sikeres napon vagyok túl, amikor gondolatban másnap este ágyba kerülök, már olyan önbizalom-löketet kapok, hogy boldogan alszom el. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy képes leszek elérni a kitűzött céljaimat és várom a másnap kihívásait. Elalvás előtt elmondom magamnak, hogy milyen életre vágyom. Milyen embereket szeretnék magam körül tudni. Mit szeretnék érezni, amikor visszanézem egy napomat, hetemet, hónapomat, életemet.

Másfél-két hétig "dolgoztam" ezen minden este, plusz elindulás előtt is már teljesen felöltözve lefeküdtem az ágyba, három mély levegő és csurig töltöttem a koponyámat pozitív gondolatokkal.

Higyjétek el, így még a 8-as buszon utazni is élvezet! :)

Hiszek a vonzás törvényében, így a sorsnak sem kellett több: egy olyan visszautasíthatatlan lehetőséget kaptam egy ügynökségtől, aminek nem tudtam ellenállni. 

Az, hogy teljesen olyan kondíciók mellett dolgozhatok, amire mindig is vágytam...ezt a legmerészebb álmaimban és mantrázásaimban sem gondoltam. :)

Rettentően nehéz volt egy nagyon produktív és jó irányba haladó hónap után azt mondani a főnökömnek, akit nagyon megszerettem ez idő alatt, hogy el kell mennem...viszont abból fakadóan, hogy hihetetlenül kedves nő, aki önmaga építette fel a saját cégét és tudja, hogy milyen nehéz néha önző döntéseket meghozni, megértette. Az utolsó hét nehéz volt, de mindent elkövettem, hogy megfelelő utódot találjak a helyemre és minden információval ellássam őket, ami a távozásom miatt felmerülhet, mint probléma. Azt hiszem, ez sikerült is.

Az utolsó és az első napomat pont egy hétvége választotta el. Pont annyi, amennyi regenerálódásra szükségem volt, hogy újult erővel vessem bele magam a jövőmbe. Abba a jövőbe, amire igazán vágytam.

Rá kellett jönnöm, hogy az ügynökségi lét az, ami nekem való. Hihetetlen érzés, hogy már az első hét iszonyatosan produktív volt és pozitív eredményeket hozott, emellett pedig olyan gyorsan röppent el, mintha nem is lett volna. Rengeteg munkával, információbefogadással, új arcok megismerésével, új szabályok tanulásával telt. Még mindig a tanuló-fázisban vagyok, de már most bezsebeltem néhány sikeres expedíciót. :)

És tudjátok mi a legdurvább? :)

Életem első munkahelye, ahol otthonról dolgozom. :)

Még meg kell tanulnom beosztani az időmet, mert az első héten már volt olyan, hogy csak egy kis mosogatás, csak egy adag mosás és fél éjfélkor még mindig dolgoztam :D, de idővel ebbe is beleszokik az ember.

Rengeteget feszegettük itthon a home office dolgot, többször jutottunk arra, hogy a kutya szempontjából is mennyire kifizetődő lenne egy ilyen megoldás és most tessék, itt vagyok. :)

Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy hová jutottam, amióta elindultam ezen az utamon. 

Idén 10 éve, hogy felköltöztem Budapestre. Még látom azt a kislányt, aki pattanásosan, acélbetétes bakancsban, csúnya hajjal, Nirvanát hallgatva azt sem tudja, hogy hova visz a hetvenkettes troli és franciaóra helyett eszi a hatalmas rántotthusos majonézes zsömlét a sulibüfében. :D

Ahhoz képest, hogy akkor nem tudtam, hova tartok, csak vártam, hogy vége legyen a tanóráknak, mára már túlvagyok egy zenei minikarrieren, rengeteg álláson, rengeteg költözésen, jópár kapcsolaton mind párkapcsolat és baráti kapcsolat szempontjából és kezdek ott lenni, ahol igazán lenni szeretnék.

Bár senki nem mondja, de ha mondaná se hinném el, hogy ennyire nehéz lesz az élet. Viszont néha érdemes az embernek visszanéznie egy kicsit, hogy tudja: lehet, hogy a lépései abban a pillanatban nem tűnnek olyan nagynak, de évek távlatából nézve: a sok kicsi sokra megy. Innen nézve minden egyes pillanata megérte.

Szép hetet mindenkinek!

Careful what you wish for cause you just might get it

Az egyetlen mentségem arra, hogy nem írtam eddig az, hogy elkezdtem dolgozni. Elég nehéz visszaszokni a 6:30-as ébredésre, utoljára általánosban kellett (gimiben is kellett volna, de ott megtagadta a szervezetem, nem hibáztatom. :D).

Elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen. Új emberek, új környezet, új útvonalak. Néhány hónap alatt rögzül, általában észre sem veszi az ember, mennyire gyorsan, főleg ha sok a feladat.

Itt most nagyon sok a feladat. :)

Egy új helyre beilleszkedni mindig nagyon nehéz. Első körben bizonyítanod kell a pozíciódnak megfelelően, hogy nem hiába vettek fel, csak utána tudod kivívni a munkatársaid elismerését. Nem várhatod el elsőre, hogy mindenkivel megtaláld a közös hangot, a közös témát, hanem neked is dolgozni kell rajta. Ugyanolyan nehéz megszokni más emberek szokásait, mint nekik a tieidet. Én pl. nem tudok máshogy dolgozni, mint hogy közben szóljon a fülemben a kedvenc zeném, engem ez nagyon inspirál és a HPS-nél mindannyian így csináltuk ( észrevettem magamban, hogy az utóbbi időben többször mondtam azt, hogy "..., mint a HPS-nél", mint bármi mást. Érdekes, hogy mennyire megragad az emberben az első munkahelye és azok a példák, amiket ott tanult. Ettől nagyon nehéz elszakadni, de minél több tapasztalata van az embernek, annál jobban tudja szűrni, hogy mit vigyen magával a következő állomásra.). Itt senki nem hallgat zenét és fura is nekik hozzászokni, hogy nekem erre szükségem van. De idővel én sem számítok majd újnak és nem lesznek csodabogár dolgaim. :)

Két hete dolgozom, de olyan, mintha sokkal régebb óta ott lennék. Lassan átlátom a dolgokat. Beosztásom szerint Creative Media Director vagyok, elsősorban PR, kommunikáció és social media területeken vannak teendőim, de alapvetően mindenki csinál mindent, mindenki foglalkozik mindennel.

Nagyon sok mindent tanultam már eddig is és abból tudom, hogy jó helyen vagyok, hogy munkaidőn kívül is folyamatosan azon gondolkodom, amiken bent az irodában. Rettentően sok ötletem van és minél inkább otthonosabban érzem magam az új helyen, annál több ilyen kreativitás fog felszabadulni.

Azt hiszem, az embert nagyon könnyen viszi előre a lehetőség, a tapasztalat, hogy olyan új embereket ismerhet meg, akik inspiráló jelleggel hatnak rá és akik elgondolkodtatják az élet alapvető dolgairól, vagy az emberekről, akik körülveszik a mindennapokban.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy lépjen ki a komfortzónájából és próbálkozzon olyan területeken, ahol még nem járt. Nem mondom, hogy könnyű lesz, nagyon nehéz lesz. Rá kell jönnöd, hogy nem körülötted forog a világ és hogy neked is forognod kell ahhoz, hogy a világ meglásson, elismerjen, megszeressen. Minél nagyobb a tét, annál inkább kell bizonyítanod, hogy te vagy a megfelelő a feladatra. De ennek nem kell egy frusztráló feladatként lebegnie a szemed előtt, ahhoz túl rövid az élet..minden egy LEHETŐSÉG és minden helyzetből van kiút. 

Semmi irányába nem kell elvárást támasztani így a legkisebb dolog is, ami pozitív és visszajön hozzád, egy kincs. A magabiztosság a kulcsa mindennek. Mutathatod a felszínen, hogy minden rendben van, mosolyoghatsz szépen. De ha magadról sem hiszed el, akkor más sem fogja egy idő után, miután az álarcod mögé láttak.

Így hát, ha rossz ahol most vagy, tedd meg az első lépést egy másik irányba. Nem biztos, hogy ez lesz a jó irány, de mindenféleképpen változást fogsz előidézni és sosem tudhatod, hogy éppen kivel hoz össze a sors. 

Ígérem, hogy rendbe szedem a facebook oldalt és ezt a témát még fogom feszegetni, de már megint nagyon fáradt vagyok..:) Úgyhogy irány az ágy, holnap egy új hét vár.

Mindenki vigyázzon magára és hajrá! :)

Jóéjt

THE ULTIMATE FALL PLAYLIST / SZONIKA ŐSZI ZENEÁRADATA NEKTEK!

Már nagyon régóta várlak, köszönöm, hogy egy új lehetőséget és egy új lépcsőfokot hoztál az életembe! :)

Igaz, hogy ma még csak 31-e van, de kicsit előredolgoztam, mert nem bírtam a fenekemen maradni az izgalomtól. :) Most negyed kilenc van, a levegő már hűvös, viszont a ház még beszippantotta az augusztusi nap utolsó sugarait, ami most padlófűtésként melengeti a talpaimat itt a gangon ülve. :)

Megígértem, hogy csinálok egy kis zenei összeállítást arról, hogy milyen dalokat szeretek hallgatni ősszel.
Azt is leírom az olyan zenebuzi olvasóknak, akik olyanok mint én, hogy miért. :)

Alapvetően számomra az albumok tesztelése mindig a BKV-n történik. Ha kijön valami újdonság, felteszem a telefonomra és nekiindulok...a buszon, a villamoson, a metrón arra figyelek, hogy mit hallok, mi fog meg nagyon az adott albumról és szinte azonnal képes vagyok megjegyezni dalokat. Ha megtetszik, utána úgysem nyugszom, amíg nem tudom kívülről! :)
Így volt ez a lentebb található dalok esetében is, remélem Nektek is olyan sok örömet okoznak majd, mint nekem!

Kings of Leon - Knocked up

Rettentő nehéz választás volt a Knocked up, mert a KOL-tól lényegében mindent szeretek, a legelső elmebeteg albumtól a legutolsó, slágergyanús új dalig. Amióta ismerem őket, mindig szükségem van rájuk a telefonomon, nyüszítek, ha véletlenül leszedem. Végigkísértek minden időszakomon és szinte minden dalszöveget kívülről fújok.

John Mayer - Slow dancing in a burning room

John Mayerbe konkrétan voltam szerelmes évekig, a párizsi három hónapom alatt csak őt hallgattam. Tökéletes szöveg, tökéletes hangszerelés, de a barátod azt fogja mondani, hogy egy nyál fos, úgyhogy készülj fel..:)) BKV-n való utazásra különösképpen ajánlott, felmelenget, ha hideg van.  :)

Ez alapvetően az egyik legszomorúbb dala, de olyan tökéletesen van megírva, hogy még a legnagyobb szerelmemben is képes vagyok meghallgatni :)

Spinto Band - Oh mandy

Ezt a dalt elindulásokhoz ajánlom: otthonról, munkahelyről, csak bedugod a fülest a füleidbe, kinyitod az ajtód és beleveted magad a csípős októberi reggelbe, amiből délutánra már rövidujjas, pislákoló nyár lesz! :)

James Morrison - You give me something

Ez egy igazi őszi szerelmes dal, vagy őszbe szerelmes dal, legyen bármi, biztos, hogy pillangókat csal a gyomrodba az aranybarna lehulló falevelek láttán :) ( annyira gagyikat tudok írni, ahogy jön az ősz, dehát ez a szerelem!! :) )

White Lies - Death

Ez a világon az egyik legkedvesebb zenekar számomra, imádom a dalaikat. Azért ezt választottam, mert az életem egy meghatározó szakaszában ősszel ezt hallgattam és mindig, amikor a telefonom véletlenszerű lejátszása ide kapcsol, szeptemberben, akkor hirtelen minden értelmet nyer. :)

Alicia Keys - You don't know my name

Ó, ez már a télbe hajló, hatalmas forró karamelláskávés vagy pillecukros kakaós időszak, amikor otthon kuckózol a jó meleg zoknijaidban a takaró alatt és valami jó könyvet olvasol, kint pedig nagyon hideg van, de nem a depressziós február-március hideg, hanem amikor már közeledik a karácsony hideg. :)

The Strokes - Hard to explain

Ez is egy "régi klasszikus", erről az albumról az egyik kedvenc, bármikor meg tudom hallgatni! Azokra a bulikra emlékeztet, amik előtt otthon nálunk készülődtünk, majd bőrkabát, csizma, csőnadrág, macskaszem, kedvenc sapi és indulhat az este! :)

Jamie Cullum - Don't stop the music

Ez a dal nekem a munkahelyről kilépős, péntek este hazafele BKV-zás. Csodálatos. Többet nem is mondhatok, ezt érezni kell, próbáljátok ki! :)

Phoenix - Consolation Prizes

Ezt a dalt az egyik legjobb barátom mutatta sok sok évvel ezelőtt, azóta is nagyon hálás vagyok neki. Ezt biciklizéskor szoktam nagyon sokat hallgatni, jó ezt hallva száguldozni a városban :)

Paramore - That's what you get

A Paramore dala számomra örök, annyira meghatározta a fiatalkoromat, hogy nem is tudom, mit kezdenék enélkül. Minden évben új, minden évben hatalmasat bukfencezik a gyomrom ennek a számnak az erejétől, amint meghallom útközben. :)

Blind Pilot - Three rounds and a sound

Ez a világ egyik legkedvesebb dala, utazás közben, délután, estefele nagyon különleges hangulatba tudj a varázsolni az embert :)

The Wombats - Moving to New York

Utolsóként pedig álljon itt ez a brit remekmű! Ők alapvetően értenek hozzá, hogyan írjanak rossz időhöz zenét, ezért sem kell ezt a dalt sem túlmagyarázni. A hangulata kicsit borús, én a bal lábbal felkelésekhez tartogatom általában. :)

Remélem jó tippeket adtam, de ha valaki valami igazán finomra és különlegesre vágyik, annak csak ajánlani tudom az én mentorom, zene-dealerem blogját, a Wltr's life-ot!

Mindenkinek további szép estét, WELCOME SEPTEMBER! :))

Szoni

We accept the love we think we deserve.

Viszonylag régen írtam, jó sok minden történt.
Többek között az, hogy meglett a KRESZ-vizsgám és...
dobpergés..
VAN MUNKÁM! :)

A barátom szerint meglepően gyorsan találtam, de számomra az elmúlt három hét volt az utóbbi idők legnagyobb szenvedése.
Azt hiszem, egy pillanatot nem bírtam volna tovább munka nélkül.
Eleinte igyekeztem úgy beosztani az időmet, hogy legyen célja a napjaimnak. Mindig volt valamit csinálni, volt valaki akivel találkozhattam, de a közepe felé - a huszonhatodik sikertelen álláshirdetésre való jelentkezés után - kicsit feladtam. Minden héten volt legalább egy nervous breakdown, amikor tényleg nem hallottam senkiről aki reagált volna a megkeresésemre és már láttam magam előtt, ahogy a mekiben kávét főzök az egy éves ügynökségi tapasztalatommal.

Három helyről kaptam visszajelzést és azt hiszem nagyon szerencsés vagyok, mert mindhárom cég releváns volt a szakmai tapasztalatommal és nagyon izgalmasnak ígérkeztek az interjúk.
Az persze mindenkinek egyértelmű ugye, hogy egyetlen olyan helyről sem kaptam visszajelzést, ahol nincsenek ismerőseim..kiírtam Facebook-ra, hogy ha bárki tud hozzám illő munkát, az jelezze és erre jött háromból két lehetőség, a harmadikat pedig egy volt kollégám segített intézni.
A három közül egy volt ügynökség, ahol ugyanazt csinálhattam volna, mint amit az előző egy évben, csak kisebben, kicsit monotonabb verzióban, nem igényelt kifejezett kreativitást, ami egy kicsit zavart, de úgy voltam vele, hogy legyen ez a legnagyobb problémám, az életem rengeteg területén megvalósíthatom önmagam ezen kívül.
A második egy külföldi továbbtanulással foglalkozó cég volt, akik nagyon fiatalok, nagyon szimpatikusak és hihetetlenül jófejek voltak. Érződött, hogy maximálisan komolyan veszik a munkájukat, hiszen egy olyan 75 perces interjún vettem részt, amely állt egy személyiségi és egy technikai részből! :) Minden kérdést imádtam, nagyon kreatív pozíció lehetett volna...ha nem tudom már szinte biztosan akkor, hogy a harmadik hely - ami egyébként az interjúk sorában az első volt - teljesen levett a lábamról.

Adott egy kozmetikai cég, amelyben az anya-lánya pároson kívül még 6-7 fiatal, mosolygós, kedves nő dolgozik. Egy nagy családi ház Budaörs felé, amelyben már a belépésemkor olyan finom illatok terjengtek, mint amikor bemegyek a kedvenc szappanboltomba körülnézni, vagy inkább körülszagolni..
Az elején féltem egy kicsit, de minél többet beszéltek az interjúztatóim, annál biztosabb voltam benne, hogy ez nekem a tökéletes pozíció. És nem mellesleg - ilyen szeretettel senkit nem hallottam beszélni a munkájukról! Ez nekem rettentően fontos, hogy az emberek szeretnek ott dolgozni, de nem droidok, hanem hús-vér emberek hobbival, baráti társasággal, ÉLETTEL.
A munkaköröm kicsit PR, kicsit social media, kicsit minden, amiben segíteni kell.
Azt hiszem, én is szimpatikus lehettem, hiszen néhány mondat és ötletfoszlány után lényegében ott helyben megkaptam a munkát és azt mondták, hogy szívesen várnak - minél előbb, annál jobb.
Két órán át tartott az interjú, de egyáltalán nem tűnt annyinak, csak azon kaptam magam, hogy mindjárt elkések a következőről. Még gyorsan körbevezettek én pedig száguldottam tovább.

Már a taxiban járt az agyam, hogy mihez kezdenék, ha ide kerülnék. Nagyon izgalmas volt, bár nem gondoltam volna soha, hogy ehhez a világhoz - kozmetikumok, kozmetikusok és illatos, finom krémek - valaha közöm lesz.

Amint túl voltam a második interjún is, egy ebédre siettem, ahol a beszélgetésünk végére már tudtam: eldöntöttem, hogy hol szeretnék dolgozni.
Az ebédpartnerem élete mindig is nagyon inspiráló volt számomra, Ő tanított engem még anno, amikor a Werk-be jártam. Az ebédünk során nagyon sokat mesélt arról, hogy hogy él, mit csinál, miken ment keresztül. Mesélt olyan üzleti partnereiről, akik milliárdos létükre minden hajnalban verejtékben úszva riadnak fel álmukból, hogy mi lesz, ha csődbe megy a cégük. A gyerekeikkel nem foglakoznak, az élet apró örömeit már nem látják meg. Belefásultak a pénzkeresésbe és a pénzük számolgatásába, talán az ÖRÖM szó már ki is törlődött a szótáraikból.
Ő elmesélte, hogy rengeteget dolgozik, de ami megilleti, azt meg is keresi. Számomra Ő egy szuper példa arra, hogy ha elesel akkor hogyan állj fel, hogy hogyan ne ugorj bele egy olyan állásba, ami sok pénzt kínál, de önmagadat elveszíted az évek során, hogyan értékeld az apróságokat is az üzleti sikereid mellett.
Én szeretnék egy olyan munkahelyet, ahol látszom. Nem olyat, ahol egy vagyok a sok közül, vagy egy kiskosztüm vagyok a sok közül. Nem akarom, hogy bekebelezzen egy multi és amikor végre van egy kis szabadidőm ne tudjam mire fordítani, mert elfelejtettem hogyan kell élni.
Azt gondolom, hogy 25 évesen, két éves szakmai tapasztalattal, ennyi ambícióval és lelkesedéssel, amivel hozzáállok az élethez, MEGÉRDEMLEK egy olyan munkahelyet, ahol jól érzem magam. Ahol nem néznek ki, ha este nyolc helyett fél hétkor (tehát még igy is bőven a túlórán belül) állok fel az asztalomtól, mert azt érzem, hogy nincs kedvem gürizni más pénzéért. Azt szeretném érezni, hogy az eladások, a fejlődés és az előrelépés engem is ugyanannyira motiváljon, mint a főnökeimet, mert az én érdekem is, hogy hogyan alakul a cég sorsa. A többiek pedig tudjanak arról, ha valamit jól csináltam, ne haljon el a harmadik asztalsornál a hír úgy, hogy a végén azt kérdezik: Ki az a Szoni?

Majd nem utolsó sorban, kiderült, hogy mások busás összegeket fizetnek neki egy óra tanácsadásért, én pedig megnyertem Őt egy ebédre. :D Azt hiszem , hogy tényleg nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen embereket ismerhetek!

És azért is szerencsés vagyok, mert Mártival, aki az Alla Natura brand managere, körülbelül 16 éves korunk óta ismerjük egymást, amikoris egy hiperkarma koncertet együtt ugráltunk végig, majd azóta csak facebookon követtük a másik sorsát - Ő pedig amikor látta a kiírásomat, hogy munkát keresek, egyből lecsapott rám és így kerültem be ebbe a szuper csapatba mint kreatív marketing manager. :)

A kihívásokat már nagyon várom, egy teljesen új világba kell újra beletanulnom. Ez van - ez a harmadik évem, hogy iskolakezdésnél belefogok valami új dologba. Ez azt hiszem, a lehető legjobb dolog, hiszen kihozom az életemből a legtöbbet, amit tudok.
Ha nem is sulikezdés ez, az szinte biztos, hogy rengeteget kell idén tanulnom. :)

A legfontosabb az egészben talán az a tény, hogy annak ellenére, hogy néha elbizonytalanodtam és néha borús látomásaim voltak a jövőmet tekintve, de soha nem gondoltam azt, hogy nem fogok semmit sem találni. Biztos voltam benne, hogy azáltal, hogy egy ajtó becsukódott, nagyon hamar ki fog nyílni egy új.
Mindenben meg kell látnunk a jót ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Én maximálisan a vonzás törvényében hiszek, minden a hozzáállásunkon múlik.
Így hát akármennyire is szarban vagytok, sose engedjétek el azt a tényt, hogy minden megvan bennetek, ami az álmaitok eléréséhez kellhet. Ez most nem egy ilyen magasztos bullshit, hanem TÉNY.
Ne hagyjátok senkinek, hogy ezt elnyomják bennetek és azt érezzétek, hogy semmire nem vagytok jók.
Én vagyok rá az élő példa, hogy amit elhiszel magadról, azt kapod.

Szóval, kalandra fel, hétfőtől jön egy új világ!! :)

Szép estét, jó hétvégét, jó bulizást mindenkinek :)

Szoni

never let your fear decide your fate

Lassan vége a nyárnak, ami engem egy dologra emlékeztet: a sulikezdésre.
A füzetek sorakoznak az üzletekben, csíkos, kockás, üres. Tollak hada, hátizsákok bő választéka.
Emlékszem arra a keserédes érzésre, hogy bár nagyon jó volt az egész nyarat átbiciklizni az utcabeli gyerekekkel vagy görkorizva fagyit enni majdnem minden este és rossz lesz, hogy ez nincs, de az új tanév olyan izgalommal töltött el, amikor általános iskolás voltam, mint semmi más.
Gimiben is éreztem ezt, de ott már nagyobb adag félelem és bizonytalanság társult az évkezdéshez, hogy idén vajon mi vár.

Megint a hatalmába kerített ez az érzés és elkezdtem rajta gondolkodni: vajon hányszor érezhetjük, hogy újrakezdhetjük, új reményekkel, "most majd minden más lesz" felkiáltással?

Elsőként egyből ottvan az újév.
Szilveszterkor nem a kötelező buli, a pezsgő, vagy a világvége a lényeg. Hanem hogy megszabadulsz az előző év terhétől, szinte látod, ahogy lesöpröd egy hatalmas asztalról: fiúk, lányok képei, utazások emlékei, munkahelyi örömök és bánat, családdal kapcsolatos jó és rossz élmények. Dohányzás, túl sok pia, túl sok shopping, vissza kéne venni.
Megígéred magadnak, listát írsz, miket kell betartanod..majd egy év múlva ugyanúgy, fellélegezve söpröd le a képzeletbeli asztalról a jó és a rossz dolgokat és megtisztultan várod, hogy a következő jobblegyen.
Biztosan egyszerűbb lenne, ha elfogadnánk, hogy mindig, minden évben lesz jó és rossz is és nem úgy készülnénk, hogy "na majd EZ lesz az az év, ami megváltja az életem", a legegyszerűbb, ha nem várunk semmit, akkor minden jó pillanat ajándék, minden rossz pedig lecke, amire számítottál és nem az ujdonság erejével hat.

Aztán ott a szülinapunk.
Már a huszonévesektől hallom sokszor, hogy "jajj istenem de öreg lettem", hogy nem várják ezt a napot, mert ez egyet jelent azzal, hogy megint egy évvel öregebbek lettek.
Emlékek, érzések torlódnak ezzel a nappal kapcsolatban, az ember mindig számot vet, hogy hol tart az előzőhöz képest, fejlődött-e, visszalépett-e, vagy esetleg egy helyben álldogál már egy jó ideje.
A szülinap arra jó, hogy emlékeztessen minket: ha rossz helyen vagy, tegyél egy lépést a jó felé, mert egyre kevesebb időd van észbe kapni. Változtatni mindig lehet, de nem mindegy, hogy huszonhat vagy negyvennyolc évesen.
Sokan kudarcnak élik meg ezt a napot, úgy érzik, nem a koruknak megfelelő tudást, tapasztalatot, életet tudnak felmutatni. Mások alkoholba fojtják örömüket/bánatukat, van, aki pedig már reggel hatkor csillogó szemmel ül az ágyában, hiszen ez az Ő napja.
Ahány ember, annyi féle reakció létezik erre az újrakezdésre, ahogy idősödik az ember, inkább vegyül keserédes ízzel, mint száz százalékosan örömmel.
Így huszon iksz évesen nem látok rá, milyen lesz, amikor gyerekem lesz, valószínűleg a saját szülinapom lesz a legutolsó, ami érdekelni fog, örülök majd, ha aludhatok :D, de biztosan ez is változik idővel.

És a harmadik nekem a tanévkezdés.
A szeptember mindig nagyobb erővel bír, mint egy újév.
Nem csak azért, mert imádom, az őszt, nincs még egy ehhez fogható évszak, ahol hordhatsz végre csizmát, akár szoknyával, harisnyában, bőrkabátot, vastag pulcsit a hétvégéken pufimellénnyel :D,
ihatod a forró kávét/teát a Starbucksban a barátnőiddel, miközben odakint már láthatóan elfáradt a nap és kómásan süt bele a délutánba, vagy ha nem, akkor borús felhők fedik az eget.
Imádom, ahogy az izzasztó nyár után bekúszik a hideg az életbe, amikor kimész, mélyet szippantasz a levegőbe és ÉRZED a levegőt..ilyenkor nagyon tudok ajánlani egy Szigetkör futást azoknak, akik valami maradandó élményt szeretnének, számomra ennél tökéletesebb feltöltődés nem is nagyon létezik.
Mostmár a Duna parton futás jön, de legyen az bárhol, a lényeg, hogy szinte látod a hideget ráülni a városra, sokkal tisztább lesz minden, kikristályosodik..csodálatos.

Elengedhetetlen része az ősznek az igazi, ultimate őszi playlist a telefonodon.
A következő bejegyzésben összeállítom majd az én ultimate list-emet, de tökjó lenne, ha ti is megírnátok, hogy mik azok a dalok, amiket szívesen hallgattok ilyenkor. :)



Mindig azt éreztem régen ősszel, hogy szerelmes vagyok, függetlenül attól, hogy volt-e valakim.
Ilyenkor alapvetően a városba szerelmes az ember...szép ez nyári éjszakákon is, de valamiért számomra a szeptember-október, de még a november sem fogható semmihez. :)

Szóval, most lebuktam: szerelmes vagyok az őszbe.
De azt gondolom, amíg ez egy olyan szerelem, amiben életem férfija is osztozik, addig aggodalomra semmi ok: sosem lesz féltékeny. :))

Jövő héten két állásinterjú is vár, hétfőn és kedden. Mindezek előtt pedig szombaton a rettegett KRESZ vizsga.
Gondoljatok rám, ha lesz néhány percetek a mantrázásra, én nagyon izgatott vagyok mindegyiket illetően :)

Közben este lett, megint kihúztam a kis konyhai széket a gangra és innen írok nektek, miközben élvezem, hogy a hűvösbe hajló levegő csiklandozza a lábaimat.
Jön az ősz!! :)

Mindenkinek szép estét! :)

Sex and The City

Hihetetlen, hogy képes vagyok nyolcszázötvenezerszer végignézni a Szex és Nyújork filmet, sorozatot, bármit. Minden évben legalább egyszer kipörgetem a hat évadot, a filmet pedig legalább 2x megnézem.
A második már nem tetszett annyira, de AZT IS képes vagyok megnézni (és már töltődik is le).

Vannak dolgok az életben, amik nem változnak.
Azt hiszem, ezek azok a dolgok, amik segítenek változni..mert évről évre látod, van viszonyítási alapod, hogy amikor legutoljára voltál ott/csináltad/nézted, akkor milyen volt az életed.
Ilyen nekem egyébként a Sziget Fesztivál.

Tegnap már "nyugdíjasként' szürcsölgettem a fröccsömet az odavezető úton, kényelmesen hajókázva, balomon életem szerelmével. A jegyet kitrükköztük olcsóbban, a hetijegyet napijegyre (és egy kis pénzre) váltottuk, mert úgy éreztük, nincs értelme több napra kimenni.
Én 13 éves korom óta járok ki minden évben, azt hiszem nem volt olyan év azóta, hogy ne lettem volna ott.
Nagyon nosztalgikus volt az idei, talán pontosan azért, mert nem úgy mentem ki, hogy ki tudja, mit hoz ez a nap, hanem úgy, hogy én határozom meg, mit hozzon ez a nap.
Három konkrét célpont volt: egy finom hot-dog, a minifánk és egy jó Editors koncert.
Ezeket így sorjában ki is pipáltam!
Így lettem 21.45-re abban az állapotban, hogy tökéletesen elégedett vagyok azzal, amit a jegyemért kaptam, így szépen visszapattantunk a hajóra és hazamentünk.

Ahogy ott bent jártunk-keltünk, az emlékek, élmények csak úgy csapkodtak balról-jobbról.
Volt itt minden: hatalmas táncok, hajnalban HÉV-vel hazavonaglás, férfiak, barátnők, házasság, pizzaszelet, új barátok, koncertélmények. Összeveszések, kiabálások, sírások, dráma. Minden, amit meg lehet élni egy Sziget Fesztiválon (érzelmileg, mert a sátorozásból sosem kértem), az nekem megadatott.
Nagyon jó érzés volt visszagondolni, viszont sosem voltam ennyire hálás még a sorsnak, hogy ott vagyok, ahol éppen jelenleg.
Azt éreztem - és lehet, hogy a kiegyensúlyozott körülményeim miatt is van ez -, hogy már nem bírnék ittlenni hajnalig, már nem tudnék úgy bulizni, már nem élvezném ezt a helyzetet, kinőttem.
Talán azért, mert pontosan tudom, hogy azok az emberek, akik 25 éves koromra fontosak lettek nekem, azokat nem itt találom meg.
Hanem az egyiket Vácon, a másikat Chicagoban, a harmadikat Dunakeszin, a negyediket pedig a Toldi  klub fölött egy macskával, egy tengerimalaccal és egy vadnyúllal.
A legfontosabb pedig itt áll mellettem és éppen nagyot kortyol egy hatalmas pohár fröccsbe.

Minden évben az volt biztos, hogy valami más lesz. Más élethelyzet, más fiú, más szerelem, más társaság, más emberek.
A Sziget viszont mindig állandó. Megnyugtatóan állandó!
Megnyugtató a dobhártyámon doboló basszus, a külföldiek ordítozása, a németek tömegbe-pohárdobálása, a szagok, illatok, az idegenek és az ismerősök.
Az egyetlen hely, ahol a tömeg nem zavar, ahol a por a cipőmön nem zavar.

Aztán rájöttem, hogy egy dolog van, amiben különbözik ez a Sziget a többitől: nem vagyok már elveszve.
Nem vagyok az a lány, aki lüktető halántékkal, lefelé görbülő szájjal, lemerült telefonnal csámborog és nem találja a többieket.
Nem vagyok az a lány, aki a padon ül a Zen Caféban, amíg a többiek a deltás olasz fiúkkal ropják, Ő meg már józan és durcás és haza akar menni.
Nem vagyok az a lány, aki a negyedik napon a fáradtságtól depressziósan megkérdezi magától: mit keresek itt?
Nem vagyok az a lány, aki beül egy fiú ismerős mellé a taxiba és hazamegy vele, csak hogy ne kelljen ma egyedül lennie.
Nem vagyok az a lány, aki hányingerrel küzdve, lefolyt sminkkel a fején ébred egy teljesen idegen helyen.
És nem utolsó sorban: nem vagyok az a lány, aki hajnali ötkor mocskosan, a tüdőgyulladás első jeleivel küzdve, éhesen azon gondolkodik a HÉVen, hogy valamit biztosan nem csinál jól.

Elkaptam a barátom kezét, Ő pedig reflex-szerűen megszorította és az ujjai átkulcsolták az ujjaimat.
Olyan természetes, mintha levegőt vennél.
Olyan ösztönös, mint amikor nyelsz, pislogsz, ásítasz.

Az idei Sziget új, bizsergető, legfontosabb, legmegnyugtatóbb felfedezése: a rengeteg változás mellett, ami az elmúlt egy évben történt, már nem az számít, hogy mit csinálok rosszul, hogy mit várnak el tőlem, hogy mennyit iszom, vagy mit gondolnak rólam..Hanem  minden, ami van és aki van.
EZ számít.

Eat, pray, love - hungarian edition

Kedd reggel, összeszűkült gyomorral és gombóccal a torkomban írtam alá az utolsó kilépőpapírjaimat.
Már a második ott nem töltött napon nem éreztem odavalónak magam. Nagyon szeretek mindenkit, akivel ott dolgoztam, de azt hiszem, ez a továbblépés sikere: ez az ajtó bezárult, már nincsen itt keresnivalóm.
Már régóta terveztem, hogy lemegyek Velencére, abba a házba, ahol a gyerekkoromat töltöttem, hát mikor lehetett volna ez aktuálisabb mint munkakeresés előtt? :)
Úgy éreztem, ez egy tökéletes alkalom arra, hogy kipihenjem az elmúlt egy év fáradalmait, a sok beáldozott hétvégét és napokat, amikor megtehettem volna, hogy pihenek, de inkább stresszeltem és aggódtam, hogy mi lesz, azt hittem, ha lazítok, akkor kiesek ebből a mókuskerékből.
Még így is, amióta kiderült, hogy nem dolgozom már ott, tudtam, hogy ez a legjobb, ami történhetett, mert most valami új jön, de mégsem tudtam éjszakánként aludni. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi lesz velem, hogyan tovább. Attól, hogy ott voltam a városban, csak azt éreztem, hogy a semmittevéssel nem fogok eljutni sehova..ezért muszáj volt eljönnöm.

Bepakoltam hát a táskába, fogtam a kutyát és a negyven fokos melegben irány vidék!

Minden más, a levegő más, az élet más. Az, ami tinikoromban zavart, most a legjobb, ami történhetett. A lassúság, a tény, hogy még mindig ugyanolyan minden, mint volt.
Az ízek, a szagok, a levegő más, az otthoni negyven négyzetméter után(amit a világon a legjobban imádok) most kinyílt a tér.
A nappaliban hűvösben alszunk a kutyával, rettentően finom kajákat eszünk. A nagymamámmal frankfurti levest és mákostésztát csináltunk, holnap oldalas és krumplifőzelék a menü.
Ezer éve nem töltöttem el ennyi időt itt.
Konkrétan olyan volt, mint a filmeknek az a része, amikor felgyorsítva mutatják, hogy milyen jó dolgok történnek a szereplőkkel.
Eltekintve persze attól az egy jelenettől, amikor a mamám elküldött boltba tésztáért és ragaszkodott hozzá, hogy a tanyabike-ján menjek el a két utcára lévő boltba. A bicikli ugyanaz, mint tíz éve, mostmár kicsi is, pedig mindig olyan nagynak tűnt. Vigyorogva tekertem a kontrás, hátsó csomagtartós, zöld biciklit, aminek a hátsó kereke pont három perc után egy hatalmas durranással megadta magát alattam. :D :D
Szóval ez a rész a Murphy-filmrészletekbe való. :D

A kertben paradicsom, fűszernövények, paprika, gyümölcsök és mindegyiknek olyan az íze, mint amit ezer éve nem ettem. A Sparban mindig megszagolgatom a paradicsomokat, mielőtt megveszem, de műanyag-szaguk van..vagy semmilyen. Az igazi, telt paradicsomillat semmivel nem pótolható. :)
A kutya a többi kutyával ugrál, a kertben szaglászik, néha behúzom a medencébe, akkor kicsit tiltakozik, de utána nagyon élvezi, hogy nem buggyan meg a melegben. :D
Finomakat eszem és már most akkorát aludtam délután, mint a ház, szóval másfél nap alatt ki is pihentem magam lényegében.:D

Eldöntöttem, hogy nem fogok aggódni olyan dolgok miatt, ami velem nem fog megtörténni. Annyi feszültség volt bennem mostanában, hogy volt, hogy elsírtam magam, mert egy tonhalas szendvics kiesett a kezemből és "fejreállt".

Volt egy cikk, ami arról szólt, hogy mi az öt leggyakoribb megbánása a haldokló embereknek.
Íme:
"Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni."
"Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat."
"Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására."
"Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat."
"Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek. "   

Azt gondolom, hogy sok mindent bánunk meg az életünkben..de azt, hogy élünk, azt nem szabadna.

És tudjátok mi történt?
Mielőtt lejöttem ide, három helyre elküldtem az önéletrajzom.
És az egyik, amelyik a legjobban tetszik, ma telefonált...kedden megyek interjúra! :)

Még nem tudom, hogy mit szeretnék kezdeni magammal, de az biztos, hogy ha visszagondolok a tavalyi évemre, tavalyi ÉNEMRE, fényévekkel messzebb vagyok.
Akkor én mondtam fel a munkahelyemen, amit - annak ellenére, hogy rettentően kedves volt mindenki, aki ott dolgozott - az első perctől gyűlöltem, nagyon kevés pénzt kaptam és bunkó emberek jöttek-mentek nap mint nap.
Felmondtam, de fogalmam sem volt, hogy mit akarok kezdeni magammal. Depressziósan próbáltam összeszedni magam, de semmi pénzem nem volt és nem éreztem, hogy az életem bármilyen területe rendben lett volna.
Életem legjobb döntése volt anno jelentkezni a gyakornoki állásra, mert most úgy tudok továbblépni, hogy sokkal határozottabb elképzeléseim vannak.

Szóval legyen a változás apró vagy nagy - mindig segít objektíven nézni az életedre, a múltadra.
Ha úgy érzed, rosszabb irányba indultál, legalább látod és még megvan az esélyed rá, hogy irányt válts - de ha segít rátekinteni arra, hogy önerőből, önállóan hogyan jutottál odáig, ahol most vagy, akkor már megérte. :)

Jóéjt!

Finito!

Rövid, velős, egyértelmű.
Ezzel a szóval indítottak utamra a munkahelyemről bő egy hete.

A dolog miértjének persze mindig kétféle változata van, az egyik az elbocsájtóé, a másik pedig az elbocsájtotté.
Ahogy ott ültem, kezem a számon (hogy a torkomban levő gombóc még véletlenül se engedjen utat a sírásnak ebben a helyzetben), próbáltam nem kétségbeesni...és valamit nem értettem.
Ha még nem voltam ilyen helyzetben, miért ennyire ismerős az érzés?

Nem kellett sokáig kutakodni az emlékek között ahhoz, hogy megtaláljam azokat a szituációkat, amikor ugyanilyen keserű ízű fájdalmat éreztem.

Hát persze.
A nap a suliban, amikor félévkor megbuktattak matekból.

Heti két alkalommal matek korrep, folyamatos gyomorgörcs, remények, hogy hátha most sikerülni fog. A gondolatokat ducktape-pel kötöttem az agyamhoz, hogy ne röpködjenek és tereljék el a figyelmemet, a számok pedig fenyegetően magasodtak fölém.
Volt, hogy képes voltam belázasodni annak érdekében, hogy ne kelljen iskolába menni és megírni a dolgozatot..nem voltam kifejezetten a matek bűvkörében.
Aztán jött az érzés, hogy én mindent megtettem, de mégsem sikerült.
Hazamenni és ezt bevallani. Elmenni a különtanárhoz és (ami még erősebb gyomorgörccsel járt, hiszen nagyon szerettem őt, az irdatlan szigorúságával együtt) neki is bevallani.
A hiábavaló igyekezet, a rengeteg aggódás, önostorozás a semmiért.
Dehát az éremnek két oldala van: a matektanár és a lázadó tinédzser.
Ha őt kérdeznénk, biztosan máshogy mesélné el.

Aztán van a szakítás, amit soha nem felejtesz el.
Amiért küzdöttél, ami fontos volt, amiben jelezted, hogy valami nincs rendben, de nem találtál megnyugvásra abban sem, ha százezredszerre beszéltétek át. Az érzés, hogy a felhők felett járás és a rózsaszín köd kipárolgott a testedből és kiderült, hogy már nincs oka a maradásodnak. Rózsaszín köd nélkül már úgy érezted: bármennyire is szeretnéd, hogy máshogy érezd, a szerelem elmúlt és nem tudod visszahozni. Nagy eséllyel gondoltál olyan dolgokat  kapcsolatba, ami soha nem volt ott. Fenntartani ezt az illúziót nagyon nehéz, ha a dolog nem őszinte..összepakolsz, elmész, egyedül kell lenned, de úgy sem jó. Visszamész, tudod hogy nem kéne, de nem vagy elég erős, viszont az idő téged igazol: megint el kell, hogy menj. Talán másodszorra, harmadszorra engeded el, de az is lehet, hogy évek múlva, amikor hirtelen rájössz: már egy hete nem gondoltál arra, hogy mi lehet Vele.
Ahogy visszagondolsz, arra jutsz: te mindent megtettél, de mégsem sikerült.
Persze meghallgathatnánk erről a történet másik szereplőjét egy teljesen más sztoriért.

Ezen kívül még rengeteg élethelyzetre kivetíthető ez az érzés...bizonyosan azért hoz ilyeneket az élet az utunkba, hogy megtanuljuk kezelni.

Viszont ahogy minden negatív sztorinak, a csalódottság érzésének is két oldala van.

Sosem fogom elfelejteni azt a tantárgyat, amelyiket a világon a legjobban szerettem és amiben a legjobb voltam és sosem fogom elfelejteni azt a tanárt, aki jól tanított.
Sosem fogom elfelejteni a kapcsolatban szerzett tapasztalataimat és a hibáimat, amiket a következő kapcsolatomban már nem fogok elkövetni.
Sosem fogom elfelejteni a tapasztalatot, amit az első igazi munkahelyemen szereztem és ami alapjául szolgál majd a további munkálkodásaimnak.

Abba felesleges belemenni, hogy mi volt az elbocsájtó szöveg, bőven elég volt a tény, hogy még egy hetet ott kellett töltenem, hogy leadjam az éppen aktuális munkáimat.
Olyan volt, mint együttélni valakivel, aki egy hete közölte velem, hogy bocs, de nem megy tovább. Azért még maradhatok egy hetet, hogy összecuccoljak és találjak egy másik lakást, ahova költözhetek búslakodni.
A munkatársak voltak azok az emberek, akik a szakító fél barátai, de nem értik miért kell mennem, mert annyira megszerettek és sajnálják, hogy többet nem leszek ott és már nem találkozunk annyit.
A projektek leadása volt a másik legnehezebb, mintha a szakító fél szüleitől kellett volna elbúcsúznom, akik további sok sikert kívántak nekem az életben.

Valahol egy nosztalgiázó, mégis rettentően fájdalmas helyzet az ilyen, amiből tudod, hogy a lehető legjobban jöttél ki: nem volt veszedekés, tányérdobálás, megcsalás, hanem egy tiszta, őszinte elválás. Tudod, hogy ez lesz mindkettőtöknek a legjobb, mert az utóbbi időben már sehogy sem jöttetek ki, mindig a hibát kerestétek egymásban.

Viszont rá kellett jönnöm valami nagyon fontosra, ami megkülönbözteti a munkától való elválásomat az összes iskolai, otthoni, kapcsolatbeli csalódástól.

A barátom szülinapja pont az én utolsó, irodában töltött napomra esett.
Én hatalmas meglepetéssel készültem Neki, ami több hetes szervezést igényelt, így aznap már annyira izgatott voltam, hogy ha akartam volna sem tudtam volna szomorkodni, mert a szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam.
A meglepetés pedig sikeres volt, célba ért, sokat jelentett, nekem pedig segített pozitívan továbblépni egy olyan bizonytalan helyzetben, ami nagy eséllyel otthon ágyban bőgésbe torkollott volna.:D

Még holnap vissza kell mennem a maradék cuccaimért és bár a jövőm még bizonytalan, de nem félek, hanem pozitívan tekintek előre. Ami jöhet, az csak jobb lehet, mert mostmár megedződtem annyira, mint amennyire egy 25 éves nőnek illik. :)
Rengeteg minden jót kaptam, amit soha nem felejtek el és rengeteg jó embert ismertem meg, akik mellettem lesznek - elsődlegesen azt, aki a legfontosabb számomra ezen a világon.
Ő pedig gondoskodik róla, hogy ha egy másodpercig is kétségeim támadnak, biztosítson róla, hogy minden rendben lesz.

Szóval szorítsatok, amennyire az összes csuriba vágott ujjatok engedi :D, innentől nincs megállás! Ha pedig tudtok valami nekem való munkát, ne hezitáljatok szólni..:)

Szoni

Who let the humans out?

Mindig azt mondják, hogy a kutya olyan, mint a gazdája.
Merem remélni, hogy egy szépszemű, hosszúlábú, egészséges hajú, sportos, mindig vidám energiabomba vagyok, bár a labdáért nem tennék meg mindent azt hiszem..de egy kis csokiért bármit. :)

Én egész életemben úgy éltem, hogy volt otthon valamilyen állat a lakásban, az udvaron, mindig volt kivel játszani, volt kibe fúrni az arcomat és volt aki nyalogatta a fejemről a könnyeket, ha baj volt. Minden kutyánk családtag és családtag is volt, a Marley and Me című filmtől meg olyan szinten zokogok, hogy nem lehet megnyugtatni.
Állatbolondnak születtem és ezt büszkén vállalom. :)

Mert még mindig jobb állatbolondnak lenni, mint hülyének.
Nap mint nap találkozom olyan emberekkel, akiknél sokkal okosabbnak és bölcsebbnek találom a kutyámat, pedig még a 'fekszik!' se megy annyira egyszerüen.
Kismillió olyan, akinél jobban TISZTELEM a kutyámat, mert a velünk töltött 4-5 hónap alatt többet adott nekem, mint más évek alatt, anélkül, hogy bármit is elvárt volna érte.
Szeretem a kutyámat, mert érzem, hogy viszontszeret - nem kell kételkednem benne, mert nem taktikázik: nincsenek trükkjei, hogy hogyan láncoljon magához, nem kell úgy csinálnia, mintha nem szeretne, ha fel akarja hívni a figyelmemet magára.

A kutyám az, akiért tűzbe mennék, mert érzem, látom, hogy szüksége van rám és számít rám.

Ma is, egy rettentő nap után hazatérve az volt a legjobb, hogy már az ajtó tejüvegén keresztül láttam, ahogy farokcsóválva vár. Bent ledobtam a táskámat, beszippantottam az otthon illatát, átvettem egy rövidgatyát és már mentem is vele a parkba hogy megsétáltassam.
Már annyira okos, hogy póráz nélkül közlekedik, az úttestnél megáll, leül, megvárja az utasítást és csak akkor megy át, amikor szólunk neki.
A gondolat, hogy mi tanítottuk meg erre, a mi nevelésünknek köszönhető, hogy ilyen okos, hihetetlenül erőssé teszi az embert.

Viszont azt mondják, a kutya olyan, mint a gazdája.
Ezen az elven sikerült ma magamra haragítani egy egész római kolóniát, akik az előttünk levő parkot foglalják el minden egyes nap, amióta jóidő van. Kiülnek a nagymamák, anyukák, foghíjasok, kisbabák, biciklik hevernek szanaszét, az összes pingpong asztalt és focipályát elfoglalják, érezd kellemetlenül magad, hogy belekontárkodsz a kutyáddal a délutáni idilljükbe.
A láncreakció a következőképpen alakult: Perec odament az egyik nő pincsijéhez, aki majdnem leharapta a kutya fél arcát, mire a hangtól megijedt egy kislány, aki sikítva odarohant az anyjához. Elkezdtek egyszerre morajlani, egyre hangosabban, én meg csak mosolyogva néztem, hogy "oké, semmi gond, csak megijedt a kisgyerek, semmisemmi ugyeugye", mire lassan elkezdtem kihallani a moraljásból a konkrét szavakat is, amelyek sok helyen tartalmazták anyukámat és egy olyan foglalkozást, amihez anyukámnak soha nem volt köze.
Kiderült, hogy az, hogy a gyerek ordít, még véletlenül sem az ő kutyájuk hibája volt, hanem Perecé én pedig jó nagy paraszt vagyok, hogy kiröhögöm a gyereket, kössem meg a büdös kutyámat mert életveszélyes.

Öt percig azért lealacsonyodtam a szintjükre, amíg elmagyaráztam nekik, hogy mi az a mimika és hogyan szerettem volna az arcommal jelezni, hogy hát megesik az ilyesmi de még senki nem halt bele a kutyaugatásba, de aztán feladtam. Az utolsó mondatuk az irányomba ez volt:
- A kutyában soha nem szabad megbízni.

Megköszöntem a kedves tanácsaikat, majd magamban forrongva caplattam tovább a kutyával, aki egy másodperc alatt lerázta magáról ezt a hatalmas "traumát" és már csak a labda volt a szemei előtt meg a játszás.

Ekkor jöttem rá, hogy mennyi tanulnivalóm van még tőle, pedig Ő még egy éve sincs ezen a világon. Hozzá képest én a majdnem 25 évemmel elbújhatok, ha leállok vitatkozni pincsis fogatlan öregasszonyokkal, akiknek nyilván nincs jobb dolga, mint kiszúrni maguknak valakit, akit le lehet támadni.
Úgy nekem is nagy lenne a szám, ha minden ping-pong asztalnál a család férfitagjai mérnék össze a hihetetlen tudásukat. :)

Innen üzenem, hogy nem osztom a véleményüket: jobban megbízom a kutyámban, mint bárkiben ebben az alantas világban, ami arról szól, hogy embereket hogyan félemlít meg a média, hogyan dőlünk be a kormány pitiáner húzásainak és mindenki a másik kizsigereléséből él.
Ha csak egy kicsit lehetnék olyanabb, mint a kutyám, akkor már nyugodt lenne a lelkiismeretem.

Ja, és ne feledjétek, nagyon fontos:
MINDENKI FOGADJON ÖRÖKBE EGY KISKUTYÁT!

Szép estét mindenkinek!

YOLO

Már nagyon régen írtam..
Azóta annyiszor ültem neki, hogy na majd akkor ma, de vagy annyira álmos voltam, hogy egyszerűen belealudtam a dologba, vagy valami mást csináltam.
Mert az nem megy ám úgy, hanem választani kell!
Vagy vacsorát főzök, vagy filmezek, vagy sorozatot nézek, vagy találkozom valakivel, vagy olvasok, vagy bármi, amit még hobbi jelleggel csinálni lehet a munka mellett.
Mert egyszerüen nincs kapacitásom.

Arra jöttem rá, hogy azáltal, hogy abbahagytam a zenélést, nincsen SEMMI, amit csinálnék a szabadidőmben. Elmegyek reggel dolgozni, ha mixikutya ki tud rángatni az ágyból 6:30-kor, akkor még előtte elmegyek edzeni vele, aztán kutyasétáltatás, majd robotolás rossz esetben akár este nyolcig és amikor hazaérek, azért küzdök, hogy 10-kor még ne aludjak, majd éjfélkor fellélegzem, hogy végre, ilyenkor már officially nem számítok öregnek, ha 12:05-kor már horkolok.

Pár órája kivittem a lakás elé a folyosóra (belső udvar van) a kis konyhai széket és elmélkedtem, amikor kijött a szomszéd lakásból egy néni dohányozni. Erről a lakásról annyit kell tudni, hogy mindig másnak van kiadva, állandóan jönnek a külföldiek, mindig váltakoznak, ami nagyon izgalmas, mindig új embereket látni vagy akár megismerni.
Kiderült, hogy Mexikóból jöttek ide, már másodszor jár Magyarországon.

Azon gondolkodtam utána, hogy jelenlegi körülmények között hogy az istenbe lesz nekem lehetőségem hatvanévesen utazgatni? Nekem honnan lesz annyi nyugdíjam egyáltalán, hogy ne haljak éhen?
Mit kell tenni, hogy idős korodra is nyugi legyen?
Mi a garancia, hogy nem veszik el mindenedet?
Semmi.

Ez a YOLO jelenség teljesen egyet jelent azzal, hogy "semmi sem biztos, csak a halál". Csak más a megközelítés.
Mondhatnánk, hogy optimizmus vs. pesszimizmus, hogy addig csináld meg magad és a dolgaidat, amíg megteheted, mert ki tudja, mit hoz a holnap.

Viszont szomorú dolog, hogy az apukám kórházba került és sürgősen meg kellett műteni. A műtét közben derült ki, hogy ráadásul sokkal nagyobb a baj, mint gondolták, ezért nem csak a műtét volt két órával hosszabb és volt bent egy helyett négy sebész, de most bent is kell maradnia egy jó darabig.

Mi pedig meglátogattuk a sebészeten, ahol borzasztó állapotok vannak. A betegek nem férnek el, többnyire idős, hetven-nyolcvan éves bácsik és nénik mászkálnak elveszett tekintettel a folyosón.
Ők hogyan élték az életüket? Mennyit dolgoztak? Sikeresek voltak? ÉLTEK?

Mert ez ott, a kórházi ágyon fekve, tehetetlenül az egyetlen dolog, ami tarthatja az emberben a lelket. Hogy a lehető legtöbbet kihozta az életéből és innentől jöhet bármi, Ő boldog és elégedett.

Hogy élhetnénk minden nap úgy, mintha az lenne az utolsó, amikor a napunkat a kötelező dolgok elvégzése tölti ki?
Lehet egyáltalán ebben az országban vagy bárhol úgy élni, hogy az ember lelkiismeret-furdalás nélkül csinálja azt, amit szeret és legyen ez egyben a munkája?

Az a baj, hogy az ember azt gondolja, az a munka, ami a társadalmilag elfogadott. Akkor nyugodt az ember lelkiismerete, ha kidolgozza a belét a fizetéséért, amiből valahogy megpróbál ellavírozni. Akkor jó, ha reggel kilenctől délután hatig nyomja, ha túlórázik, akkor bár fortyog magában, de azt mondja: na, én legalább csinálom, én ittvagyok, mindent megteszek azért, hogy alkalmazottként a cégnek a lehető legjobbat tegyem.

Amikor bevallottan irigykedve csekkolgatom az Oravecz Nóra jelenséget, akinek azt hiszem 31ezer facebook rajongóval és esküvői meghívókon való idézésével azt lehet mondani, hogy bejött az élet.
Hogy azt csinálja, amire én mindig azt mondom, hogy majd csinálni akarom.
Hogy ha belegondolok, én évek óta mondogatom, hogy írni akarok, hogy blogolni akarok.
Minden nap eszembe jut valami, amiről lehetne írni, folyamatosan gondolatok forognak a fejemben.
Arra gondolok, hogy csinálok a blognak egy facebook oldalt, ahova nem csak a posztokat rakom fel, hanem azokat a gondolatokat, amik a fejemben vannak, amikor járkálok, amikor dolgozom, amikor csinálok valamit és csak átfut az agyamon és arra gondolok, hogy vajon ezzel kapcsolatban ki érez még igy? Ki MIT érez?

Mert ez a lány megcsinálta, Ő megcsinálta saját magát, le is írja, hogy milyen kínkeserves úton, de egyszer eldöntötte, hogy ezt fogja csinálni és ma a gondolataiból él, a második könyvét írja, a Starbucksban issza a kávét és az új MacbBook Air-en pötyögi a dolgokat, amik eszébe jutnak.

Mi különbözteti meg őt tőlem?
Valami biztos, ha neki megy, én meg még mindig nem azt csinálom, ami felszabadít.

És az ember nem veszi észre, hogy a lelkiismeret nyugtatását szolgáló napi robot mellett az élet lényege veszik el..hogy ezt igenis lehet úgy csinálni, hogy közben élvezed. Napról napra látjuk a példákat, akik nem azért sikeresek, mert szerencsések, hanem azért sikeresek, mert a rengeteg munka meghozza a gyümölcsét, de ez távolról nézve mindenkinek szerencsének cseng. Mert az, hogy Oravecz Nóri egyik bejegyzését, ami egy privát vélemény volt egy témában, több, mint hatezren osztották meg, azt nem úgy érte el, hogy ült a munkahelyén ebédszünetben és azon filózott, hogy mi lenne, ha megírná ezt a cikket, hanem megírta a cikket.

Szóval a yolo-ból kiindulva, tényleg nem vesztegethetünk időt a Mi lenne, ha... kezdetű gondolatokra, hanem meg kell csinálni. Mindenki annyira egyéniség, soha nem tudhatod, hogy a dolog, ami a fejedben van, nem talál-e hatalmas hallgatóságra körülötted, akármekkora baromság legyen az.

Ittvan például Jupiter Hombár, aki nem más, mint Jorge Hörcsög, aki nem más, mint Perec, a kutyánk.
De a barátomnak van egy olyan agymenése, hogy Jupiter Hombár az apokalipszis angyala. Folyamatosan szinkronizálja a kutyát, aki ártatlan fejjel mondja például, Tomi elváltoztatott hangján, hogy "Meghalsz te féreg" és egyszerüen annyira vicces, hogy nem lehet kibírni..én mindig mondtam neki, hogy ezt nem szabad a nagyvilág elől rejtve tartani, mert ennél viccesebb és csodálatosabb nem létezik. Benne van a pakliban, hogy ez csak a mi családi humorunk, ami borzasztóan fekete amikor ilyenekről van szó, de ki tudja? Hiszen nem egy esetet láttunk, hogy működik az ilyen. Például ez. Vagy ez. De akár ez is.

Jelenleg kicsit kétségbeesett vagyok.
Azt érzem, hogy nincsen nyoma annak, amit csinálok. Hogy nem az én precizitásomon vagy életszemléletemen múlik, hogy milyen lesz a munka, amit kiadok a kezemből, hanem egyszerüen meg kell csinálnom és kész. Semmit nem tartalmaz, ami én vagyok, mert nyilván az az első, hogy a felhasználókat, vásárlókat kielégítse, ez nem rólam szól.
Tudom, hogy rengeteg mindent tanulok és a lehető legjobb helyen vagyok, hiszen jobb emberekkel nem is lehetnék körülvéve, szuper barátokra tettem szert, azt hiszem, ebben a munkában nőttem fel, itt találtam meg azt, akit mindig is kerestem, beállt egy rutin, egy körforgás, ami jót tesz.

Nekem nem yolo van, nekem három hétig készülnöm kell ha bulizni akarok menni, mert nincs energiám. Hétvégén elindultunk bulizni, háromnegyed tizenegykor, enyhén ittasan megérkeztünk az eseményre, ahol ekkor még SEMMI és SENKI nem volt. Én ettől annyira elszoktam, hogy mire beindult a buli, már józan voltam, unatkoztam és hánynom kellett az emberektől. Nem éreztem odavalónak magam, ahogy senki a társaságból, akivel mentem.
Hatalmas csalódás volt, egyrészt ilyenkor magamban csalódok, mert szararc vagyok, máskor meg sikerült ráfognom az emberekre, ha tényleg gusztustalan módjára viselkednek, de sajnos még akkor is az egész az én felfogásomon múlik, mert akár le is szarhatnám és jól érezhetném magam a barátaimmal és azokkal, akik igazán fontosak.

Most megint ki kell néznem egy pártit három hét múlvára és rákészülni..:)

Van egy képem arról, hogy milyen egy álom-élet és azt hiszem, itt az ideje, hogy elkezdjek erre koncentrálni és most igyekszem nem csak ezt mondani, hanem tényleg cselekedni.
Mostantól igyekszem rendszeresen írni és meg fogom csinálni azt a facebook oldalt is a blognak. Remélem, ott is olvastok majd. :)

Mindenkinek szép hetet!

it's better to feel pain than nothing at all

Hétfő van és esik az eső. Nincs mit tenni, bevásároltam egy Mars csokit, pudingot, fagyit és amint ezt megírtam, kezembe veszem a könyvem és bekuckózom a kutyával az ágyikóba. Ilyenkor ez kötelező.
Rettenetesen hálás vagyok azért, hogy egész hétvégén hétágra sütött a nap, mert barnultam, olvastam, úszkáltam Velencén.
Szóval mivel olyan régen jártam itt, ezért átöltöztem játszósba, szánalmas kis kontyot csináltam a nemlétező hajamból és pötyögök nektek egy sort.

Arra jutottam, hogy mesélek a tetoválásaimról, mert mindig nagyon sokan kérdeztek róla és hogy hol lehet szép tetoválásokat csináltatni.

Érdekes, hogy vannak emberek, akik ragaszkodnak egy tetoválómesterhez. Ez az én esetemben nem így van, hiszen eddig öt különböző ember ténykedett már rajtam. :) Arról nem szól ez a fáma, hogy mennyit ér a bőröm, de azért ne engem nyúzzatok meg, ha legközelebb láttok, van nálam durvább is..:)

Az első
Ebben az esetben szó sincs az örökérvényű igazságról, miszerint az első mindig fáj, sőt!
Amikor végre rászánod magad, hogy csináltass egy tetoválást, rettenetesen hányingered van és ideges vagy, amikor belépsz a tetoválószalonba. Folyamatosan az jár a fejedben, hogy még meggondolhatod magad,a szived ver, a fejed piros. Körülötted mindenki szét van varrva, te pedig egy apró felirat elkészítésénél akkor patáliát csapsz magadban, mintha minimum az arcodat tetoválnák, de ez nagy eséllyel egy olyan helyen lesz, amit soha nem látsz vagy csak nagyon ritkán.
A hang ijesztő, az előkészület ijesztő, amikor pedig alá kell írnod a nyilatkozatot, hogy semmilyen felelősséget nem vállalnak érted, tudod, hogy ez tényleg meg fog történni és életed végéig rajtad lesz.
Nekem ez egy közös tetoválás volt az öcsémmel a tarkómon, de én voltam a nagyobb és elmentem előbb megcsináltatni, mint Ő.Rajta kívül más nem tudta a családban, az öcsi és a legjobb barátnőm, Lenke kísértek el 2009-ben.
Nagyon sokáig tartott, vagy három órán át, fájdalmasnak az adrenalin miatt nem, kellemetlennek inkább érzékeltem, bűntudatom is volt a tilosban járás miatt, de meglett és mindenki szemében én voltam a hős!
Már az első pillanatban tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt. Az elkövetö pedig Debi, a néhai Wildcat tetoválószalonban.

"És mit fogsz csinálni, ha hatvan éves leszel?"
Aztán kimentem Párizsba, ami rengeteg mindent megváltoztatott az életemben. Az a három hónap minden szempontból rettenetesen tanulságos volt, így úgy döntöttem, egy csuklótetoválás, amelyen az egyik kedvenc francia szavam, az étoile (ha-ha, nagyon vicces, nem, nem étolaj) látható és egy csillag a másik csuklómon. Ekkor ismerkedtem meg Dórival, a Juste Fais Le! tetoválóhölgyével. A megismerkedésünk eléggé kalandos volt, ugyanis apukám aukciós házában egy kiállításmegnyitó keretei között tetoválta saját magát a kirakatban. Nekem ez elég jó ajánlólevél volt, hogy hozzá forduljak. :)

Ezt a tetoválást anyukám már csak egy szemforgatással nyugtázta, az első után egy kicsit nem szólt hozzám, de a vége felé már Ő kenegette és fóliázta. :)
Dórinak köszönhetem a lábfejemen található tetoválásokat és a
madarakat is a bordáim felett, a pillangót a csuklómon, továbbá a baglyot a bal karom belsején. Szuperjó volt hozzá menni, mindig nagyon jól érzem ott magam, vele lehet mindenről beszélgetni és akit csak tudok, hozzá küldök.
Persze engem is megtalálnak minden olyan klisé kérdéssel, amit egy tetovált embernek feltesznek: mi lesz ha megunod? Mi lesz, ha megöregszel és löttyedt lesz a bőröd?

Azt, hogy ez olyan, mintha lenne egy gyönyörű, színes anyajegyed, nagyon nehéz megérteni azoknak, akiknek nincsen tetoválásuk, de azt hiszem ez már kevesebb, mint akinek van..
Ha pedig megöregszem, akkor tetovált löttyedt bőröm lesz. :)

"Mi lesz, ha megbánod?"
Alapvetően az emberek, akik tetoválást csináltatnak, az én meglátásom szerint sosem normálisak. Úgy értem, hogy érte már őket valami olyan, ami után tudják: az, hogy tinta van a bőrödben, meg sem közelít egy olyan kaliberű dolgot, amit az ember kétszer meggondol, hogy megbánjon.
Azok az emberek, akik tetováltatnak, nem bánnak meg semmit az életükben, tudják, hogy túl rövid ahhoz, hogy ilyen hülyeségen rágják magukat.
Maximum olyan dolgot tetováltatnak magukra, ami mindig emlékeztetni fogja őket valamire.

Engem az étoile Párizsra, a kávéscsésze arra, hogy imádtam kávét főzni amikor vendéglátóztam és egyszer majd szeretnék egy saját kis kávézót, a legjobbat a városban, vagy az öcsémet a dátum a karján, ami az autóbalesetének a dátuma. Mindenki más okból visel tetoválást, de már nem azért tetováljuk magunkat, hogy legyen egy, hanem jelentést adunk neki.
Amikor kijutottam Amerikába életemben először, nem is volt kérdéses, hogy ez lesz az egyik dolog, amire szerény kis zsebpénzemet költeni fogom. Sikerült egész Los Angelesben az egyetlen olyan helyre menni, ahol a tetoválómester magyar származású volt. :) Jeffrey Gombosi, aki egy vöröshajú amerikai szörfös srác, nyakig televarrva, az alatt a tíz perc alatt, amíg rámtetoválta a két hangjegyet, megtanulta hogyan káromkodunk itthon. :) Már ezért is megérte!
Jelentés lehet az is, ha szimplán tetszik, amit magadra tetováltatsz..és kuncogsz magadban, amikor mások megpróbálnak belemagyarázni valami hülyeséget.

"Egy után nem lehet megállni."

Dóri után volt egy kávéscsészés kitérőm egy rettentően drága helyen, ami után úgy döntöttem, hogy inkább egy olyan helyen próbálkozom, ahova még az első tetoválásom előtt álmodoztam, hogy egyszer eljutok: Tyutyuhoz.
Ekkor került sor az első nagyobb tetoválásomra a karomon, ami három ülésben készült. Én egy teljesen más elképzeléssel mentem oda a fiúkhoz. Amikor elémtolták a rajzot tíz perccel az időpontom előtt, elfehéredtem: dehát én nem is ezt akartam! Nagyon ragaszkodtam ahhoz, amit kigondoltam.
Aztán nézegettem a mintát, hasonlítgattam ahhoz, amit én gondoltam ki.
Minél tovább nézegettem, annál jobban kezdtem beleszeretni. Gyönyörű volt már a skicc alapján is,
szinte élt a papíron..aztán belementem és ez volt életem egyik legjobb döntése. A mai napig sokszor nem hiszem el, hogy egy tetoválás, ami rajtam van, lehet ennyire egyedi és eleven, ráadásul rajtam van..mindenki, aki közelebbről megnézi, a hatalmába kerül ennek a jósnőnek, hatalmas zöld szemei bámulnak rád, a kezében pedig jósgömb van.
Ha ebbe nem is magyaráz bele semmit az ember, akkor sem kételkedik senki, hogy ennek ottvan-e a helye. :)
Ez viszont rettentően fájt és a kezdeti, tipikus tetoválás-fájdalom imádat helyét átvette a "csak legyünk már túl rajta és legyen rajtam egy gyönyörű minta" érzés. Én is öregszem :)
Itt beleszerettem Tyutyu munkásságába, de anyagi akadályokba ütköztem, így a következő tetoválásom váratott magára egy évig, ami pedig egy hónapja volt, így elérkeztünk a tetoválásaim végéhez..jelenleg.:)
Viszont tény, hogy ezt nem lehet abbahagyni, de ami mégjobb: nem AKAROM abbahagyni. Már most vagy három minta van a fejemben, amit szeretnék magamon viszontlátni, a gyerekeim pedig szinte biztos, hogy helyet kapnak rajtam valamilyen formában.:)

Konklúzió: én mindig bátorítani fogom azt, aki nálam érdeklődik majd, hogy hol érdemes tetováltatni és mit érdemes csináltatni.
Debit, Dórit és Tyutyut is nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki tetoválásban gondolkodik.
Ezek az emberek mind művészek, akiknek zseniális a látásmódjuk. Ők azok, akik máshogy látnak, mint az átlagember, akik a bőrödbe tudnak oltani egy emléket, akik kiszínezik az egyhangúságot az életedben és akiknek munkája általad fog fennmaradni, viszont mindig a tied marad.

Jó tanács: ne menjetek másnaposan tetováltatni. Se úgy, hogy előtte délig hánytatok az előző esti buli miatt. Én ebben rettentően jó vagyok és kapom is érte mindig, hogy ejnye-bejnye. :))

Hajrá mindenki! :)

Szoni