Eat, pray, love - hungarian edition

Kedd reggel, összeszűkült gyomorral és gombóccal a torkomban írtam alá az utolsó kilépőpapírjaimat.
Már a második ott nem töltött napon nem éreztem odavalónak magam. Nagyon szeretek mindenkit, akivel ott dolgoztam, de azt hiszem, ez a továbblépés sikere: ez az ajtó bezárult, már nincsen itt keresnivalóm.
Már régóta terveztem, hogy lemegyek Velencére, abba a házba, ahol a gyerekkoromat töltöttem, hát mikor lehetett volna ez aktuálisabb mint munkakeresés előtt? :)
Úgy éreztem, ez egy tökéletes alkalom arra, hogy kipihenjem az elmúlt egy év fáradalmait, a sok beáldozott hétvégét és napokat, amikor megtehettem volna, hogy pihenek, de inkább stresszeltem és aggódtam, hogy mi lesz, azt hittem, ha lazítok, akkor kiesek ebből a mókuskerékből.
Még így is, amióta kiderült, hogy nem dolgozom már ott, tudtam, hogy ez a legjobb, ami történhetett, mert most valami új jön, de mégsem tudtam éjszakánként aludni. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi lesz velem, hogyan tovább. Attól, hogy ott voltam a városban, csak azt éreztem, hogy a semmittevéssel nem fogok eljutni sehova..ezért muszáj volt eljönnöm.

Bepakoltam hát a táskába, fogtam a kutyát és a negyven fokos melegben irány vidék!

Minden más, a levegő más, az élet más. Az, ami tinikoromban zavart, most a legjobb, ami történhetett. A lassúság, a tény, hogy még mindig ugyanolyan minden, mint volt.
Az ízek, a szagok, a levegő más, az otthoni negyven négyzetméter után(amit a világon a legjobban imádok) most kinyílt a tér.
A nappaliban hűvösben alszunk a kutyával, rettentően finom kajákat eszünk. A nagymamámmal frankfurti levest és mákostésztát csináltunk, holnap oldalas és krumplifőzelék a menü.
Ezer éve nem töltöttem el ennyi időt itt.
Konkrétan olyan volt, mint a filmeknek az a része, amikor felgyorsítva mutatják, hogy milyen jó dolgok történnek a szereplőkkel.
Eltekintve persze attól az egy jelenettől, amikor a mamám elküldött boltba tésztáért és ragaszkodott hozzá, hogy a tanyabike-ján menjek el a két utcára lévő boltba. A bicikli ugyanaz, mint tíz éve, mostmár kicsi is, pedig mindig olyan nagynak tűnt. Vigyorogva tekertem a kontrás, hátsó csomagtartós, zöld biciklit, aminek a hátsó kereke pont három perc után egy hatalmas durranással megadta magát alattam. :D :D
Szóval ez a rész a Murphy-filmrészletekbe való. :D

A kertben paradicsom, fűszernövények, paprika, gyümölcsök és mindegyiknek olyan az íze, mint amit ezer éve nem ettem. A Sparban mindig megszagolgatom a paradicsomokat, mielőtt megveszem, de műanyag-szaguk van..vagy semmilyen. Az igazi, telt paradicsomillat semmivel nem pótolható. :)
A kutya a többi kutyával ugrál, a kertben szaglászik, néha behúzom a medencébe, akkor kicsit tiltakozik, de utána nagyon élvezi, hogy nem buggyan meg a melegben. :D
Finomakat eszem és már most akkorát aludtam délután, mint a ház, szóval másfél nap alatt ki is pihentem magam lényegében.:D

Eldöntöttem, hogy nem fogok aggódni olyan dolgok miatt, ami velem nem fog megtörténni. Annyi feszültség volt bennem mostanában, hogy volt, hogy elsírtam magam, mert egy tonhalas szendvics kiesett a kezemből és "fejreállt".

Volt egy cikk, ami arról szólt, hogy mi az öt leggyakoribb megbánása a haldokló embereknek.
Íme:
"Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni."
"Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat."
"Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására."
"Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat."
"Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek. "   

Azt gondolom, hogy sok mindent bánunk meg az életünkben..de azt, hogy élünk, azt nem szabadna.

És tudjátok mi történt?
Mielőtt lejöttem ide, három helyre elküldtem az önéletrajzom.
És az egyik, amelyik a legjobban tetszik, ma telefonált...kedden megyek interjúra! :)

Még nem tudom, hogy mit szeretnék kezdeni magammal, de az biztos, hogy ha visszagondolok a tavalyi évemre, tavalyi ÉNEMRE, fényévekkel messzebb vagyok.
Akkor én mondtam fel a munkahelyemen, amit - annak ellenére, hogy rettentően kedves volt mindenki, aki ott dolgozott - az első perctől gyűlöltem, nagyon kevés pénzt kaptam és bunkó emberek jöttek-mentek nap mint nap.
Felmondtam, de fogalmam sem volt, hogy mit akarok kezdeni magammal. Depressziósan próbáltam összeszedni magam, de semmi pénzem nem volt és nem éreztem, hogy az életem bármilyen területe rendben lett volna.
Életem legjobb döntése volt anno jelentkezni a gyakornoki állásra, mert most úgy tudok továbblépni, hogy sokkal határozottabb elképzeléseim vannak.

Szóval legyen a változás apró vagy nagy - mindig segít objektíven nézni az életedre, a múltadra.
Ha úgy érzed, rosszabb irányba indultál, legalább látod és még megvan az esélyed rá, hogy irányt válts - de ha segít rátekinteni arra, hogy önerőből, önállóan hogyan jutottál odáig, ahol most vagy, akkor már megérte. :)

Jóéjt!