Finito!

Rövid, velős, egyértelmű.
Ezzel a szóval indítottak utamra a munkahelyemről bő egy hete.

A dolog miértjének persze mindig kétféle változata van, az egyik az elbocsájtóé, a másik pedig az elbocsájtotté.
Ahogy ott ültem, kezem a számon (hogy a torkomban levő gombóc még véletlenül se engedjen utat a sírásnak ebben a helyzetben), próbáltam nem kétségbeesni...és valamit nem értettem.
Ha még nem voltam ilyen helyzetben, miért ennyire ismerős az érzés?

Nem kellett sokáig kutakodni az emlékek között ahhoz, hogy megtaláljam azokat a szituációkat, amikor ugyanilyen keserű ízű fájdalmat éreztem.

Hát persze.
A nap a suliban, amikor félévkor megbuktattak matekból.

Heti két alkalommal matek korrep, folyamatos gyomorgörcs, remények, hogy hátha most sikerülni fog. A gondolatokat ducktape-pel kötöttem az agyamhoz, hogy ne röpködjenek és tereljék el a figyelmemet, a számok pedig fenyegetően magasodtak fölém.
Volt, hogy képes voltam belázasodni annak érdekében, hogy ne kelljen iskolába menni és megírni a dolgozatot..nem voltam kifejezetten a matek bűvkörében.
Aztán jött az érzés, hogy én mindent megtettem, de mégsem sikerült.
Hazamenni és ezt bevallani. Elmenni a különtanárhoz és (ami még erősebb gyomorgörccsel járt, hiszen nagyon szerettem őt, az irdatlan szigorúságával együtt) neki is bevallani.
A hiábavaló igyekezet, a rengeteg aggódás, önostorozás a semmiért.
Dehát az éremnek két oldala van: a matektanár és a lázadó tinédzser.
Ha őt kérdeznénk, biztosan máshogy mesélné el.

Aztán van a szakítás, amit soha nem felejtesz el.
Amiért küzdöttél, ami fontos volt, amiben jelezted, hogy valami nincs rendben, de nem találtál megnyugvásra abban sem, ha százezredszerre beszéltétek át. Az érzés, hogy a felhők felett járás és a rózsaszín köd kipárolgott a testedből és kiderült, hogy már nincs oka a maradásodnak. Rózsaszín köd nélkül már úgy érezted: bármennyire is szeretnéd, hogy máshogy érezd, a szerelem elmúlt és nem tudod visszahozni. Nagy eséllyel gondoltál olyan dolgokat  kapcsolatba, ami soha nem volt ott. Fenntartani ezt az illúziót nagyon nehéz, ha a dolog nem őszinte..összepakolsz, elmész, egyedül kell lenned, de úgy sem jó. Visszamész, tudod hogy nem kéne, de nem vagy elég erős, viszont az idő téged igazol: megint el kell, hogy menj. Talán másodszorra, harmadszorra engeded el, de az is lehet, hogy évek múlva, amikor hirtelen rájössz: már egy hete nem gondoltál arra, hogy mi lehet Vele.
Ahogy visszagondolsz, arra jutsz: te mindent megtettél, de mégsem sikerült.
Persze meghallgathatnánk erről a történet másik szereplőjét egy teljesen más sztoriért.

Ezen kívül még rengeteg élethelyzetre kivetíthető ez az érzés...bizonyosan azért hoz ilyeneket az élet az utunkba, hogy megtanuljuk kezelni.

Viszont ahogy minden negatív sztorinak, a csalódottság érzésének is két oldala van.

Sosem fogom elfelejteni azt a tantárgyat, amelyiket a világon a legjobban szerettem és amiben a legjobb voltam és sosem fogom elfelejteni azt a tanárt, aki jól tanított.
Sosem fogom elfelejteni a kapcsolatban szerzett tapasztalataimat és a hibáimat, amiket a következő kapcsolatomban már nem fogok elkövetni.
Sosem fogom elfelejteni a tapasztalatot, amit az első igazi munkahelyemen szereztem és ami alapjául szolgál majd a további munkálkodásaimnak.

Abba felesleges belemenni, hogy mi volt az elbocsájtó szöveg, bőven elég volt a tény, hogy még egy hetet ott kellett töltenem, hogy leadjam az éppen aktuális munkáimat.
Olyan volt, mint együttélni valakivel, aki egy hete közölte velem, hogy bocs, de nem megy tovább. Azért még maradhatok egy hetet, hogy összecuccoljak és találjak egy másik lakást, ahova költözhetek búslakodni.
A munkatársak voltak azok az emberek, akik a szakító fél barátai, de nem értik miért kell mennem, mert annyira megszerettek és sajnálják, hogy többet nem leszek ott és már nem találkozunk annyit.
A projektek leadása volt a másik legnehezebb, mintha a szakító fél szüleitől kellett volna elbúcsúznom, akik további sok sikert kívántak nekem az életben.

Valahol egy nosztalgiázó, mégis rettentően fájdalmas helyzet az ilyen, amiből tudod, hogy a lehető legjobban jöttél ki: nem volt veszedekés, tányérdobálás, megcsalás, hanem egy tiszta, őszinte elválás. Tudod, hogy ez lesz mindkettőtöknek a legjobb, mert az utóbbi időben már sehogy sem jöttetek ki, mindig a hibát kerestétek egymásban.

Viszont rá kellett jönnöm valami nagyon fontosra, ami megkülönbözteti a munkától való elválásomat az összes iskolai, otthoni, kapcsolatbeli csalódástól.

A barátom szülinapja pont az én utolsó, irodában töltött napomra esett.
Én hatalmas meglepetéssel készültem Neki, ami több hetes szervezést igényelt, így aznap már annyira izgatott voltam, hogy ha akartam volna sem tudtam volna szomorkodni, mert a szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam.
A meglepetés pedig sikeres volt, célba ért, sokat jelentett, nekem pedig segített pozitívan továbblépni egy olyan bizonytalan helyzetben, ami nagy eséllyel otthon ágyban bőgésbe torkollott volna.:D

Még holnap vissza kell mennem a maradék cuccaimért és bár a jövőm még bizonytalan, de nem félek, hanem pozitívan tekintek előre. Ami jöhet, az csak jobb lehet, mert mostmár megedződtem annyira, mint amennyire egy 25 éves nőnek illik. :)
Rengeteg minden jót kaptam, amit soha nem felejtek el és rengeteg jó embert ismertem meg, akik mellettem lesznek - elsődlegesen azt, aki a legfontosabb számomra ezen a világon.
Ő pedig gondoskodik róla, hogy ha egy másodpercig is kétségeim támadnak, biztosítson róla, hogy minden rendben lesz.

Szóval szorítsatok, amennyire az összes csuriba vágott ujjatok engedi :D, innentől nincs megállás! Ha pedig tudtok valami nekem való munkát, ne hezitáljatok szólni..:)

Szoni