YOLO

Már nagyon régen írtam..
Azóta annyiszor ültem neki, hogy na majd akkor ma, de vagy annyira álmos voltam, hogy egyszerűen belealudtam a dologba, vagy valami mást csináltam.
Mert az nem megy ám úgy, hanem választani kell!
Vagy vacsorát főzök, vagy filmezek, vagy sorozatot nézek, vagy találkozom valakivel, vagy olvasok, vagy bármi, amit még hobbi jelleggel csinálni lehet a munka mellett.
Mert egyszerüen nincs kapacitásom.

Arra jöttem rá, hogy azáltal, hogy abbahagytam a zenélést, nincsen SEMMI, amit csinálnék a szabadidőmben. Elmegyek reggel dolgozni, ha mixikutya ki tud rángatni az ágyból 6:30-kor, akkor még előtte elmegyek edzeni vele, aztán kutyasétáltatás, majd robotolás rossz esetben akár este nyolcig és amikor hazaérek, azért küzdök, hogy 10-kor még ne aludjak, majd éjfélkor fellélegzem, hogy végre, ilyenkor már officially nem számítok öregnek, ha 12:05-kor már horkolok.

Pár órája kivittem a lakás elé a folyosóra (belső udvar van) a kis konyhai széket és elmélkedtem, amikor kijött a szomszéd lakásból egy néni dohányozni. Erről a lakásról annyit kell tudni, hogy mindig másnak van kiadva, állandóan jönnek a külföldiek, mindig váltakoznak, ami nagyon izgalmas, mindig új embereket látni vagy akár megismerni.
Kiderült, hogy Mexikóból jöttek ide, már másodszor jár Magyarországon.

Azon gondolkodtam utána, hogy jelenlegi körülmények között hogy az istenbe lesz nekem lehetőségem hatvanévesen utazgatni? Nekem honnan lesz annyi nyugdíjam egyáltalán, hogy ne haljak éhen?
Mit kell tenni, hogy idős korodra is nyugi legyen?
Mi a garancia, hogy nem veszik el mindenedet?
Semmi.

Ez a YOLO jelenség teljesen egyet jelent azzal, hogy "semmi sem biztos, csak a halál". Csak más a megközelítés.
Mondhatnánk, hogy optimizmus vs. pesszimizmus, hogy addig csináld meg magad és a dolgaidat, amíg megteheted, mert ki tudja, mit hoz a holnap.

Viszont szomorú dolog, hogy az apukám kórházba került és sürgősen meg kellett műteni. A műtét közben derült ki, hogy ráadásul sokkal nagyobb a baj, mint gondolták, ezért nem csak a műtét volt két órával hosszabb és volt bent egy helyett négy sebész, de most bent is kell maradnia egy jó darabig.

Mi pedig meglátogattuk a sebészeten, ahol borzasztó állapotok vannak. A betegek nem férnek el, többnyire idős, hetven-nyolcvan éves bácsik és nénik mászkálnak elveszett tekintettel a folyosón.
Ők hogyan élték az életüket? Mennyit dolgoztak? Sikeresek voltak? ÉLTEK?

Mert ez ott, a kórházi ágyon fekve, tehetetlenül az egyetlen dolog, ami tarthatja az emberben a lelket. Hogy a lehető legtöbbet kihozta az életéből és innentől jöhet bármi, Ő boldog és elégedett.

Hogy élhetnénk minden nap úgy, mintha az lenne az utolsó, amikor a napunkat a kötelező dolgok elvégzése tölti ki?
Lehet egyáltalán ebben az országban vagy bárhol úgy élni, hogy az ember lelkiismeret-furdalás nélkül csinálja azt, amit szeret és legyen ez egyben a munkája?

Az a baj, hogy az ember azt gondolja, az a munka, ami a társadalmilag elfogadott. Akkor nyugodt az ember lelkiismerete, ha kidolgozza a belét a fizetéséért, amiből valahogy megpróbál ellavírozni. Akkor jó, ha reggel kilenctől délután hatig nyomja, ha túlórázik, akkor bár fortyog magában, de azt mondja: na, én legalább csinálom, én ittvagyok, mindent megteszek azért, hogy alkalmazottként a cégnek a lehető legjobbat tegyem.

Amikor bevallottan irigykedve csekkolgatom az Oravecz Nóra jelenséget, akinek azt hiszem 31ezer facebook rajongóval és esküvői meghívókon való idézésével azt lehet mondani, hogy bejött az élet.
Hogy azt csinálja, amire én mindig azt mondom, hogy majd csinálni akarom.
Hogy ha belegondolok, én évek óta mondogatom, hogy írni akarok, hogy blogolni akarok.
Minden nap eszembe jut valami, amiről lehetne írni, folyamatosan gondolatok forognak a fejemben.
Arra gondolok, hogy csinálok a blognak egy facebook oldalt, ahova nem csak a posztokat rakom fel, hanem azokat a gondolatokat, amik a fejemben vannak, amikor járkálok, amikor dolgozom, amikor csinálok valamit és csak átfut az agyamon és arra gondolok, hogy vajon ezzel kapcsolatban ki érez még igy? Ki MIT érez?

Mert ez a lány megcsinálta, Ő megcsinálta saját magát, le is írja, hogy milyen kínkeserves úton, de egyszer eldöntötte, hogy ezt fogja csinálni és ma a gondolataiból él, a második könyvét írja, a Starbucksban issza a kávét és az új MacbBook Air-en pötyögi a dolgokat, amik eszébe jutnak.

Mi különbözteti meg őt tőlem?
Valami biztos, ha neki megy, én meg még mindig nem azt csinálom, ami felszabadít.

És az ember nem veszi észre, hogy a lelkiismeret nyugtatását szolgáló napi robot mellett az élet lényege veszik el..hogy ezt igenis lehet úgy csinálni, hogy közben élvezed. Napról napra látjuk a példákat, akik nem azért sikeresek, mert szerencsések, hanem azért sikeresek, mert a rengeteg munka meghozza a gyümölcsét, de ez távolról nézve mindenkinek szerencsének cseng. Mert az, hogy Oravecz Nóri egyik bejegyzését, ami egy privát vélemény volt egy témában, több, mint hatezren osztották meg, azt nem úgy érte el, hogy ült a munkahelyén ebédszünetben és azon filózott, hogy mi lenne, ha megírná ezt a cikket, hanem megírta a cikket.

Szóval a yolo-ból kiindulva, tényleg nem vesztegethetünk időt a Mi lenne, ha... kezdetű gondolatokra, hanem meg kell csinálni. Mindenki annyira egyéniség, soha nem tudhatod, hogy a dolog, ami a fejedben van, nem talál-e hatalmas hallgatóságra körülötted, akármekkora baromság legyen az.

Ittvan például Jupiter Hombár, aki nem más, mint Jorge Hörcsög, aki nem más, mint Perec, a kutyánk.
De a barátomnak van egy olyan agymenése, hogy Jupiter Hombár az apokalipszis angyala. Folyamatosan szinkronizálja a kutyát, aki ártatlan fejjel mondja például, Tomi elváltoztatott hangján, hogy "Meghalsz te féreg" és egyszerüen annyira vicces, hogy nem lehet kibírni..én mindig mondtam neki, hogy ezt nem szabad a nagyvilág elől rejtve tartani, mert ennél viccesebb és csodálatosabb nem létezik. Benne van a pakliban, hogy ez csak a mi családi humorunk, ami borzasztóan fekete amikor ilyenekről van szó, de ki tudja? Hiszen nem egy esetet láttunk, hogy működik az ilyen. Például ez. Vagy ez. De akár ez is.

Jelenleg kicsit kétségbeesett vagyok.
Azt érzem, hogy nincsen nyoma annak, amit csinálok. Hogy nem az én precizitásomon vagy életszemléletemen múlik, hogy milyen lesz a munka, amit kiadok a kezemből, hanem egyszerüen meg kell csinálnom és kész. Semmit nem tartalmaz, ami én vagyok, mert nyilván az az első, hogy a felhasználókat, vásárlókat kielégítse, ez nem rólam szól.
Tudom, hogy rengeteg mindent tanulok és a lehető legjobb helyen vagyok, hiszen jobb emberekkel nem is lehetnék körülvéve, szuper barátokra tettem szert, azt hiszem, ebben a munkában nőttem fel, itt találtam meg azt, akit mindig is kerestem, beállt egy rutin, egy körforgás, ami jót tesz.

Nekem nem yolo van, nekem három hétig készülnöm kell ha bulizni akarok menni, mert nincs energiám. Hétvégén elindultunk bulizni, háromnegyed tizenegykor, enyhén ittasan megérkeztünk az eseményre, ahol ekkor még SEMMI és SENKI nem volt. Én ettől annyira elszoktam, hogy mire beindult a buli, már józan voltam, unatkoztam és hánynom kellett az emberektől. Nem éreztem odavalónak magam, ahogy senki a társaságból, akivel mentem.
Hatalmas csalódás volt, egyrészt ilyenkor magamban csalódok, mert szararc vagyok, máskor meg sikerült ráfognom az emberekre, ha tényleg gusztustalan módjára viselkednek, de sajnos még akkor is az egész az én felfogásomon múlik, mert akár le is szarhatnám és jól érezhetném magam a barátaimmal és azokkal, akik igazán fontosak.

Most megint ki kell néznem egy pártit három hét múlvára és rákészülni..:)

Van egy képem arról, hogy milyen egy álom-élet és azt hiszem, itt az ideje, hogy elkezdjek erre koncentrálni és most igyekszem nem csak ezt mondani, hanem tényleg cselekedni.
Mostantól igyekszem rendszeresen írni és meg fogom csinálni azt a facebook oldalt is a blognak. Remélem, ott is olvastok majd. :)

Mindenkinek szép hetet!