Olyan világot, ahol természetes, hogy amiből neked több van, abból adsz annak, akinek kevesebb van és fordítva. Egy olyan helyet, ahol bármilyen öröm, bánat, jó, rossz ér, annak örömében, bánatában a hozzám legközelebb álló emberek osztoznak és a véleményemet is csak azokkal osztom meg, akik a közvetlen környezetemben vannak.
Csakhogy ebben a világban nincsen jelen a média és az internet világa.
Mindannyian a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, milyen érzés kiszolgáltatva lenni az egész világnak és igyekszünk rájönni, hogy hogyan tudjuk ezt a lehető legjobban kezelni.
Komolyan, még egy békés kis otthon ülő családanya is képes felbosszantani magát azon, hogy a gyereke miért nem kap elég lájkot a babaszépségversenyen, miközben Ő aztán mozgósította az összes ismerőst és naponta posztolta meg megosztotta a képeket meghát NYILVÁN az ő gyereke a legszebb a Földön, stb.
Pedig Ő csak egy árva kis csepp az interaktív lét tengerében, a nagykutyák áldozata, a hal aki bekapta a horgot.
A munkám során is és az életben is folyamatosan kutatom, keresem azokat a pszichológiai csavarokat, manipulációs stratégiákat, amiket a nagyobb cégek használnak a termékeik megfelelő emberhez való eljuttatásához vagy csak szimplán el akarják érni, hogy soha ne jöjjünk rá: nem saját indíttatásból gondolkodunk azon, hogy ezt vagy azt a mosóport kell-e megvennünk, hanem mert ők rásegítenek.
Olyan hihetetlenül felgyorsult ez a világ körülöttünk! Én magamon vettem észre, hogy már meg sem kell erőltetnem magam, ha valamin gondolkodni kell, mert ott a google, a kézzel írás meg néha-néha már fárasztó és elgondolkodom hogy jé, ezt a betűt eddig is így írtam? De fura..
Továbbá a saját bőrömön tapasztalom énis napról napra - de tapasztaltam inkább a Balkan Fanatikos időkben, hogy mennyire ki van szolgáltatva az ember az internet gyökereinek, trolljainak.
Ha a közösségi oldalak aktív részese akarsz lenni, akkor tudomásul kell venned, hogy itt bizony rengeteg rosszindulatú ember próbálja levezetni a mindennapi feszkót vagy valahogy átvészelni a saját sikertelenségük okozta álmatlan éjszakákat és hát mi sem egyszerűbb ilyenkor, mint fröcsögni másokon.
Emberből vagyunk, tény, hogy média ide-oda, biztosan rengeteg olyan szituáció lenne az életben, hogy megirigylünk valamit másoktól, vagy féltékenyek leszünk másokra.
De hála az internetnek, mindenki felbátorodott: de király, itt nem kell a másik ember szemébe mondani, elég ha leírom! Mert hát soha a büdös életben nem fogok vele találkozni, innen meg vinnyoghatok Mucsaröcsögéről, hogy 'nabazz ennyi zséd van akkor legalább ne itt mutogassad köccsőőg' és hasonló intelligens megnyilvánulások tömkelegét szemlélhetjük itt.
Túl sok információ, túl sok lehetőség, mindenki mond jót és rosszat, mi pedig nem tudjuk kivédeni, hogy hatással legyen a mindennapi életünkre amit mások gondolnak rólunk.
Ez észrevételeim alapján igen széles skálán megmutatkozik, onnantól kezdve hogy 'szerintetek milyen WC papírt vegyünk' azon keresztül, hogy hova menjünk kajálni vagy hol érdemes lakást venni egészen odáig, hogy szerintetek milyen sulit jelöljek meg, a pázmányt vagy az eltét?
Miért fontos, hogy mit gondolnak mások, mi a véleményük, miért támaszkodunk arra, hogy majd mások segítenek?
Hogy aztán legyen kit hibáztatni ha szar a kaja vagy hangosak a szomszédok?
Sajnos eljutottunk egy olyan fokozatára a digitális létnek, hogy már kevésbé tudunk önállóan dönteni, hiszen mindenki egy karnyújtásnyira van tőlünk, bármikor, bármit meg tudunk érdeklődni, nem kell kutatnunk, nem kell felállnunk és utánamennünk információknak, elkényelmesedtünk, de a szorongás meg nő ettől a rengeteg infótól, ami a világ legkülönbözőbb helyeiről árad, olyan helyekről is, ahonnan mondjuk soha nem kapnánk visszajelzést.
Én rettentően tudok örülni mások boldogságának, amit látok az éteren keresztül, mert mindig az az érzésem, hogy tökjó, mert eljutott valahová, de ugyanúgy nekem is vannak olyan emberek, akik mondjuk egy pillanat erejéig irigységet ébresztenek bennem. De nincs az az isten, hogy ez a negatív vélemény megnyilvánuljon, maximum elmondom a legjobb barátnőmnek, de másnapra már általában el is felejtem.
Nagyon összetett dolog, hogy mennyi mindenre kihat az életben a közösségi oldal létezése. Több kategoriába tudnám sorolni a júzereket.
Az első, tegyük fel, a lány, aki a tükör előtt pózol és ezt felrakja facebookra ( ez akár lehetnék én is.:D),de ebből csillió van, úgymond sztereotípiák, vicces videók, kedvenc dalok, bébifotók, kajafotók, stb.stb.
Na erre jön rá az a felhasználó, aki fröcsög, hogy mi a faszomért kell már megint ilyen tükör előtt pózoló szerencsétlen hülye libákat bámulnom, a fasz se kíváncsi rá hogy milyen új ruhát vett ( mert hát nem tudom, hogy mire való a közösségi oldal, ha nem arra, hogy az ilyen jellegű megmozdulásaidat megoszd, ugyebár.).Ennek persze hangot is ad, akár saját státuszként, abban kisebb a rizikó, de ha bátrabb, akkor akár kommentben is megnyilvánul.
(kiegészítés: Azzal nincs bajom, aki otthon ülve vág egy WTF fejet majd egy laza mozdulattal elrejti az adott képet vagy leiratkozik a további hasonló esetek elkerülése végett, ezt énis minden lelkiismeret-furdalás nélkül elkövetem néha, ezerhatszáz ismerőssel meg pláne.)
Na aztán ERRE jön rá az a netező, akinek meg abból van elege, hogy a fröcsögő miért fröcsög ezekre a képekre és miért nem lehet már békén hagyni szerencsétlent és amúgy is te mit pattogsz miért te hogy nézel ki?
Te meg csak ülsz a metrón vagy unatkozol vagy bármi, olvasod ezt a sok szart ami ömlik a news feed-edben, csomó olyan kommentet, amihez semmi közöd, emberek profilját nézegeted, akihez semmi közöd.
És úgyanúgy, mint a média, a hírek, bekúszik a fejedbe ez a sok szenny és frusztrálttá válsz, ergo működik a manipuláció.
Ahhoz még internet sem kellett, hogy iszonyattá retusált, vékony modellek jöjjenek szembe velünk az újságok lapjain és elkezdődjön a szélmalomharc az elvárások ellen.
Én például hihetetlen módon rajongok minden csontos vagy nagyon vékony modellért én gyönyörűnek tartom, nekem ez a példa, így kéne kinéznem egy ilyen nadrágban, vagy egy ilyen pólóban...folyamatosan elégedetlen vagyok magammal és mindig tudnék valahonnan egy kicsit fogyni, de valahogy sosem nézek ki úgy, mint ők, sosem vagyok az éhezéstől boldog és mosolygós, mint ők a képeken.
Valahogy arról nem akarunk tudomást venni, hogy ez mivel jár, hogy nagy eséllyel ezek a lányok a legelégedetlenebbek magukkal a világon, hiszen van, hogy centik választják el őket attól, hogy munkát kapjanak vagy amikor három hétig koplalnak, még akkor is leszúrják őket, hogy nem elég vékonyak. Az egész életük a kontrollról, szabályok betartásáról, határok meghúzásáról szól, ezért sem lehet ezt hosszú távon művelni..na de ez csak egy kis kitérő, hiszen tudjuk, hogy minden éremnek két oldala van.
Így természetesen igaz az is, hogy mindezek ellenére nem tudnám elképzelni az életemet a telefonom és a 3G nélkül, a WiFi pedig egyenlő a menyországgal. Olyan sebbességgel gépelek, olyan gyorsan keresek rá dolgokra, hogy már a telefon nem tudja követni a gondolataimat, miközben igazából nem sietek sehova..de folyamatosan keresek, kutatok, olvasok, szörfölök, raktározok magamban mindenféle felesleges dolgot, amivel nem kéne hogy foglalkozzak. Ez a munkám része is és leírhatatlan örömmel tölt el, amikor látom, hogy egy kampány hatásos, amikor egy játék addiktívvá teszi a felhasználót, mert eltaláltuk, hogy mire van épp szükség, kereslet.
Imádok kísérletezni, hogy a napnak melyik szakában mit érdemes posztolni és hogyan reagálnak rá az emberek, imádok vitákat elindítani vagy mosolyt csalni emberek arcára egy-egy vicces státusszal vagy képpel, szeretem őket beengedni a magánéletem egyel beljebbi szakaszára, ahol még nem zavaró, hogy tudnak a személyes dolgaimról, de mégis törékeny terület, ezzel szavazok bizalmat azoknak, akik ismerősként jelöltek vagy fogadtak.
Ennek ellenére felületes dolognak gondolom azt hinni, hogy ismerünk valakit, azért, mert sokat posztol vagy sokat van online és látjuk, hogy miket szeret, mit lájkol, hogyan él...hiszen nevetős szmájlit lehet sírva is írni.
Viszont talán a legviccesebb, hogy milyenné válok, amikor egyedül vagyok és lemerül a telefonom. Rámjön a pánik, hogy úristen most mi lesz, mivan, ha történik valami, senki nem tudja hogy hol vagyok, mit csinálok, kit hívjak ilyenkor? Meg amúgy is baromira unatkozom eközött a rengeteg idegen ember között, megőőőrülök!!
Aztán szépen elkezd lassulni a pulzusom és két óra múlva, amikor már bőven otthon vagyok, nincs a kezemben a telefon, ezért mosok, takarítok, olvasok, beszélgetek, jól vagyok - veszem észre, hogy nahát, azóta sem kapartam elő a táskám aljáról.
Itt realizálom mindig, hogy mennyivel egyszerűbb - de biztosan unalmasabb - lenne az élet, ha nem csüngenék állandóan a világhálón.
Jóéjt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése