Már tizenhárom évesen is azt mondogattam otthon, hogy alig várom, hogy 25 legyek, éreztem, hogy nagy dolgok várnak rám.
Teltek-múltak az évek, hihetetlenül jó és őrületesen rossz dolgokon mentem keresztül és ha néha is vesztett is a fényéből ez az egész nagybetűs ÉLET, akkor is mindig megtaláltam a becsukott ajtó melletti, kulcsazárbangyerebe átjárót.
Mindig hittem benne, hogy van tovább és vártam arra a pillanatra, amikor végre szembesülök a nagy eseménnyel, ami fenekestül felforgatja a kis magyarországi életemet. Igyekeztem nem idevalósi módon tengetni a hétköznapokat, mosolyogva belesimulni a tömegbe és mégis valamivel kitűnni.
Nem volt kifejezetten nehéz lavírozni, barátok, "szerelmek", emberek jöttek-mentek az életemben, adtak, elvettek, de sosem leptek meg, sokszor gondoltam, hogy nekem már nem lehet gonoszságból sok újat mutatni.
Mennyire hiányzik néha ez a kis cserfes, őrületesen naív énem! :) Pedig nem volt ez annyira régen, mégis így január elején visszanézve érzem: 2012 volt a második olyan évem 2011 után, ahol azt éreztem, hogy sosem öregedtem még ennyit egy év alatt és hogy boldog vagyok, hogy vége.
Két éve kezdődött ugyanis, hogy szembesültem vele: senki nem mondta, hogy az élet könnyű, de azt sem, hogy ennyire hihetetlenül kínszenvedés és kúszás-mászás, kuncsorgás és megalázkodás, szenvedés és elfojtás.
És ebben az egészben tényleg az a vicc, hogy nem az!
Mondhatnánk, hogy ebben van egy jó adag önsajnálat, de aki épp ebben él, az ezt olvasva most bátortalanul bólogat, mert nem akarja, hogy az irányába iszonyatos elvárásokat támasztó társadalom bácsi kiszagolja az itt leírtakkal való egyetértését, aki pedig már túl van ezen, az most félmosollyal, párás szemekkel tekint ezekre a sorokra és közben azt gondolja: te kis hülyegyerek, azt hiszed, hogy ez nehéz? Hát a java még csak most jön!
Szóval azt kell hogy mondjam, hogy nagyon nehéz. Minden nehéz..és szembesülni azzal, hogy a minden egyenlő a pénzzel, az a legnehezebb.
Kijössz az egyetemről ( vagy az én esetemben el sem mész ) és a kezdeti lelkesedés, amivel beleveted magad a munkakeresésbe, szépen lassan fordul először kétségbeesésbe, majd dühbe, aztán keserűségbe, szorongásba és önostorozásba, hogy neked nem megy.
Mi a megoldás? Hát persze, hogy a vendéglátó, nincs kockázat, csak a garantált lúdtalp és égési sérülések.
A 12-14 órán át ácsorgás, a fájó talpacskák, a kávédarálóból áradó illat, a doboz cigik, amiket elszívtok a kollégákkal a főnököt szidva, hogy az e havi borravalót még nem számolták le nektek ( most mondom, hogy soha nem is fogják), majd vissza bájologni az asztalokhoz vagy a pultba és ez megy kifulladásig, amíg be nem sokallsz, amíg meg nem unod, hogy sem magánéleted, sem egy olyan szabadnapod, amikor a dolgozó/iskolás haverok ráérnének, az ünnepekről és a karácsonykor dolgozásról nem is beszélve.
Puffogsz, hogy ezzel a diplomával neked nem itt van a helyed.
Persze a fizu napján minden egy kicsit vidámabb, csak az albipénz+telefonszámla+internet+kötelező dolgok amiket meg kell venni a déemben erre a hónapra kifizetése után fagy az arcodra a mosoly, hogy megint negyven rongyból kell valahogy kihúznod ezt a hónapot is. Tetkó elfelejtve, ha azt a pólót akarod a háundemből, akkor meg vajaskifli hóvégéig, meg persze a szülők, akik nem szívesen, de adnak, mert azért ne halj éhen, dehát bezzeg az Ő idejükben, hát mertek volna pénz kérni az anyjuktól, jött volna a tasli!
Ergo: érezd még egy kicsit szarabbul magad, hogy bármennyire is igyekszel és zuhansz be félholtan az ágyba egy ötnapos tizennégyórázás után mert a váltótársad lebetegedett, sajnos nem tudsz még mindig megélni abból a pénzből, amit csinálsz.
Megy ez így egy darabig, majd nem bírod, kiszállsz, elmész máshova, ami mondjuk jobb környezet de kevesebb pénz, legalább az angolod fejlődik, mert külföldiekkel van tele a hely és életre szóló barátságokat kötsz, mégis mindig ott lebeg a fejed felett, hogy már látod, hogy az albit nem fogod tudni kifizetni.
Ami érdekel, ott telített a piac, ott nem vagy elég, a helyek már foglaltak, a gyakornokok egyetemisták, akiket szakmai gyakorlatért alkalmaznak.
Éveken keresztül küzdeni és megpróbálni összeszenvedni a pénzt, de esélytelen, hogy mondjuk félrerakj egy utazásra, de a szülőkkel mondjuk már cink elmenni nyaralni, akkor inkább rohadsz meg az albérletben a negyven fokban csukott ablakoknál és lehúzott redőnynél, kétpercenként állva a jeges zuhany alatt és röhögsz magadon kínodban.
Hogy jutunk idáig?
Miért van az, hogy 24 évesen visszanézek és azt kell éreznem, hogy nem ott vagyok, ahol szeretnék lenni? Én tényleg azt érzem, hogy a körülményekhez képest mindent megtettem, de a folyamatos kudarc-élmény elfárasztott, miben lehet így hinni és a fő kérdés, hogy meddig?
Álmatlanság, fáradékonyság, ingerlékenység, szorongás jellemzi mindenki hétköznapjait.
A nagy nyomás ellenére, saját tapasztalatból kiindulva, azt mondom, érdemes apró célokat kitűzni magunk elé és emlékezni rá, hogy milyen jó dolgokat csinálunk, ami boldoggá tesz..a sok kicsi sokra megy elve az, ami engem kihúzott a legaljasabb mélységekből.. sütni egy sütit ami elsőre sikerül. Elvinni sétáltatni a kutyámat, végre újra összerakni a gardróbot, mert már kidőlnek a bedobált ruhák, kipucolni a lakást, megírni egy jó dalt.
Nem szabad engedni, hogy az elvárások és a szürke hétköznapok nyomása alatt összeroncsolódjon az ember. A média nyomása még nehezebbé teszi a létet, nem szép dolog a megfélemlítés eszközét használni, kiforgatni emberek szavait..az állandó rémhírek és hatásvadász címek már az ember tudatalattijára is iszonyatosan erőteljes hatással tudnak lenni és ez nagyon szomorú.
Tanuljuk meg, hogy nem kell innen elmennünk, hogy jobb legyen, hanem nekünk kell jobbá tenni ezt a helyet, olyanná, ahol szívesen élünk..de ehhez alapvetően nekünk kell változnunk.
Nekem is rá kellett jönnöm az igazságra: semmi nagy dolog nem fog csak úgy, magától megtörténni velem a huszonötödik életévemben, hanem nekem kell tenni azért, hogy ott lehessek, ahol szeretném tudni magam, de ehhez szembe kellett néznem a saját magam hiányosságaival, agymenéseivel és a pozitív tulajdonságokra való gyúrás mellett elfogadni, hogy vannak negatívok is és büszkének lenni arra, aki vagy, nem folyamatosan próbálkozni megfelelni.
Talán ez a legnehezebb, az elvárásokkal való szélmalom harcban is biztosnak lenni abban az útban, amit választottál.
Hinni kell a kimondott szó erejében és nem szabad olyan kijelentésekre adni, amit más szájából hall az ember ("nem tudod megcsinálni","ezt a munkát bárki megcsinálja, nemtudom mire vered itt magad", "ugyan már egy kiflit nem tudsz vajjal megkenni, hogy tudnál önállóan megtenni bármit is?" és társai), hiszen mi egy teljesen új generáció vagyunk, felfegyverkezve a jövő összes jótékony fegyverével és a kezünkben van a kulcs, hogy egy élhető világot hozzunk létre a saját magunk és az utódaink számára, tele olyan értékekkel, amelyeknek az alapja nem a materiális világ és ennek megfelelően érzékeny szenzorokkal kell rendelkeznünk, hogy mindenben meglássuk a jót.
És bármennyire is nehéz volt, tele kudarcokkal, csalódásokkal a 2013-ig vezető út, mégis elmondhatom magamról, hogy olyan férfi van mellettem, aki a világon a legfontosabb a szívemnek, olyan munkám van, sok sok munkahely megjárása után amire mindig is vágytam, kevés, de hihetetlenül őszinte és szerető barátok vesznek körül, akik az évek során a lemorzsolódottak mellett is megmaradtak.
Visszagondolni és a legnehezebb időszakok ellenére is azt mondani, hogy megérte, mert most különben nem itt lennék: iszonyatosan nehéz nem fennakadni a sérelmeken és úgy értékelni a jót, hogy közben évekig senki egy büdös elismerő szót nem tudott kinyögni neked de te csakazértis ittál a magad sikerére egy(kéthá) pohárral..na ez megéri.:)
Viszont hosszú volt idáig az út és innentől csak még nehezebb lesz, úgyhogy velem együtt, mindenki: brace ourselves!
Jóéjt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése