Ha e szerint tudnánk élni, minden annyira könnyű lenne!
Az összes fájdalmat, sértést, rossz érzést pillanatokon belül át tudnánk forgatni valami pozitív érzéssé, hiszen minden éremnek két oldala van, valaminek mindig lehet örülni.
Az átlag magyar felfogás pedig mindig az ellentetje: valamit mindig találunk másban, máshol, a másikban, amin lehet morogni meg ciccegni.
Egyébként ezeket mind saját tapasztalatból írom, nem bírálok és nem ítélkezem senki felett.
Én képes vagyok saját magamtól megőrülni bizonyos időközönként, amikor már annyi minden van a fejemben, hogy nem tudom hová tenni, ezért osztom itt meg veletek, hátha néhány érzésen ti is osztoztok és akkor már tudjátok, hogy nem vagytok egyedül. :)
Hajlamos vagyok belesüppedni az önsajnáltatás lápjába és tocsogni benne, hiszen az összes tipikus elvált szülők gyereke + középső gyerek szindróma sztereotípiát hordozom magammal évek óta: kezelhetetlen, hálátlan, lázadó gyerek a családjával szemben, hatalmas szájjal,aki előbb mondja ki amit érez, mint mielőtt elszámolt volna tízig és aki természetesen semmi másra nem vágyik, minthogy ennek ellenére megértsék és elfogadják úgy, ahogy van. Persze segítséget nem fogad el, csak anyagi juttatás formájában, be akarja bizonyítani, hogy meg tud állni a saját lábán,de még ő maga sem hiszi el. Bármit megtenne, hogy azok, akikhez a vére köti, csúszva-mászva közeledjenek felé a folyosón és a bocsánatáért esedezzenek, amiért megbántották őt.
Aki elvárja, hogy felnőttként kezeljék, de a veszekedésekben mindig előhozza, hogy "attólmég én vagyok a gyerek".
Akik azzal próbálnak nyugtatni, hogy a családodat nem te választod, azok hazudnak. Amikor még gondolat sem voltál a szüleid fejében te már akkor tudtad, hogy Neked ott a helyed mellettük, az okok pedig úgyis útközben derülnek ki.
Hányszor átkoztam el magamban a helyzetet..a miérteket sosem kerestem, mert már nem emlékeztem, milyen volt, amikor jó volt, csak azt tudom, hogy egyszercsak vége lett a tökéletes családi fészek érzésnek. A vasárnapi ebédek, karácsonyok elvesztették az érvényüket, keserédes íz csúszott minden finom falat és ajándék mellé, a fojtogató érzés, hogy ennek nem így kell lennie.
Érzések, illatok, szagok, helyszínek, kifejezések ragadnak meg az ember agyában, amik reflex-szerűen ugranak vissza az élete során más szituációkban és késztetik menekülésre vagy azonnali támadásra.
Annyi energiát fordítottam arra, hogy magamat hergeljem: már nincs hova hazamennem, nincs otthon, nem látnak szívesen, nem kellek, nem érdeklem őket nincs helyem mellettük...mégis, azonnal viszketni kezdtem, amikor más családoknál láttam a cukormázt és a szörcsögést, hogy jajdeszeretjükegymást, miközben tudtam, hogy nem igazi érzésekről van szó.
Akkor mindig hálát adtam az életnek, hogy én normálisan, liberálisan voltam nevelve, sosem fojtottak meg a szeretetükkel és kellő önálló teret kaptam, amiben néhány seggberúgás mellett mindig ott volt, hogy azért van hova fordulnom, ha nagy a baj, de amíg meg tudom oldani, addig igyekezzek, amennyire tudok.
Ezt persze időről időre elfelejtem amikor gyülekeznek a fekete felhők és én automatikusan menekülni kezdek, vissza oda, ahonnan jöttem, mert azt gondolom, hogy így majd megoldódik a baj.
Pedig ki oldja meg, ha nem én?
És itt jön be a nézőpont kérdése: kell-e, hogy 4-5 borzasztó év elvonja a figyelmet arról, hogy végigrohanok puffogva a hónapokon, éveken, anélkül, hogy élvezném, mert nekem annyira rossz minden.
Mert azért lássuk be, 4-5 év jó esetben apró részét teszi ki annak, ami még vár rám a jövőben.
El akarom fogadni, hogy 24 évesen felnőttnek számítok, akkor is, ha pont az az időszak kavarodott össze az életemben, amelyikben a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem és a nagyon okos pszichoterapeuták szerint "sokkot kapott a lelkem és nem tudott továbblendülni,de kellő terápiával...", HABALABABALA, nem a fenéket nem.
Azt is el akarom fogadni, hogy a szüleim már más életet élnek, amiben kevesebb szerep jutott nekem.
Ők az önmegvalósító generáció, az első, akik ki mertek törni a házasságból és új életet kezdeni, ha az nem volt jó, az ítélkezés kereszttüzében és az érzéssel, hogy bárcsak ezt előbb megtették volna. Biztosan nagyon nehéz lehet és próbálják bepótolni, ami kimaradt.
Nekünk pedig a tanulság, hogy legyünk okosabbak, de ne féljünk elköteleződni, csak minden lépésünket kétszer fontoljuk meg, ne azért házasodjunk és vállaljunk gyereket, mert ezek az elvárások és ennek KELL jönnie, hanem mert tényleg szeretnénk és olyan helyzetben vagyunk, hogy megtehetjük Éljünk és élvezzük amig fiatalok vagyunk, találjunk olyan embert, akivel el tudjuk képzelni a létet ha pedig nem úgy alakul az élet, ahogy azt gondoltuk, ne veszítsük el a fejünket, hanem mások hibájából tanulva próbáljuk a legtöbbet kihozni abból, ami van. Vagy maradt.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy biztos akarok benne lenni, hogy valahogy mindig lesz. Nem akarom érezni azt a néhány lélegzetvételig tartó "nembíromtovább" érzést, amíg kapok levegőt, érzek, látok, élek, nevetek, szeretek ( és eszem, ez fontos!).
Meg akarom találni azt az elfoglaltságot, amiben ezt a rengeteg frusztrációt és félelmet le tudom vezetni. Mert pont az előző bejegyzésben említett apró, kitűzött célok visznek általában egyről a kettőre (ez Jefe anyukája szerint is így van, idézem: "célokat kell kitűzni magad elé, nem álmokat [kergetni]") . Van, akinek ez a sport, van, akinek a jóga, van, akinek a gyöngyfűzés vagy a kötögetés.
Én pl. imádok sütit sütni és elhatároztam, hogy egyre nehezebb sütiket fogok megsütni, amiből természetesen ti sem maradhattok ki, mivel instagramfüggő vagyok, úgyhogy minden süteményről kerül fel recept és kép. :) Ígérem nem csak muffin és sajttorta lesz terítéken, kicsit tágítom a tudásomat ilyen téren is.
Amint pedig kiderül, hogyan kell virtuálisan megetetni titeket vele, akkor az is meglesz!
Szeretnék talajt érni azon a szinten, ahol most vagyok.
Mindig azért érezzük magunkat nagyon szarul egy-egy szintlépés után a fejlődésünk során, mert amikor a lábunk még nem ért teljesen földet, nem érezzük a biztonságos talajt.
Emberek hullanak ki, olyanokban csalódsz, akiben sosem gondoltad volna, olyan ember kerül közel hozzád, akire végképp nem számítottál.
Döntések születnek meg úgy, hogy nem tudod miért, de érzed, hogy erre van szükséged.
És amikor végre talajt fogsz, összeáll a kép, hogy most van minden egyensúlyban és ezért volt ez a káosz az utóbbi időben.
Mert végtére is, ha nem mentem volna keresztül a rossz dolgokon ugyanúgy, mint a jó dolgokon, most nem itt lennék és nem nektek irogatnék, hát nem?
A földet érés megkönnyítése érdekében úgy döntöttem mixikutya úr nagy örömére (nem biztos), hogy a lakást teleragasztgatom apró mantra szövegekkel. Látható helyre, tükör sarkába, hűtőre, monitor szélére, asztal lapjára, könyvespolcra, olyan dolgokat írok fel jelen időben, amire mindig szeretnék emlékezni, ami mindig erőt ad, amit ha csak elolvasok, már jobban érzem magam.
Pozitív gondolkodás.
Minden a legnagyobb rendben van.
Mindenem megvan, amire szükségem van.
Sok pénzt keresek.
Boldog vagyok.
Nutella!
Bármi, ami segít, egy mondat a legjobb barátnődtől, amit mindig ismételgettek, ami jelent valamit, egy pozitív érzést..egy kifejezést, ami megmosolyogtat, a mondatot, amikor a barátod kimondja, hogy te vagy számára a tökéletes nő.
Egy idő után úgyis beépül és már tudni fogod, hogy melyik papírkára mi van írva anélkül, hogy ránéznél.
Mert ha hajlamosak vagyunk ezeket elfelejteni, akkor emlékeztessük magunkat!
Mert megérdemeljük, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki ebből az időből, amit kaptunk ezen a Földön.
Majd lassan expert leszek és jönnek a képek is beszúrva. Meg jobban fog kinézni a blog majd ha a Moczó úr segít egy kicsit.
Jóéjt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése