you should be happy just to be alive

En komolyan mondom, hogy mindig odafigyelek.
Van egy olyan elvem, hogy amikor atmegyek egy olyan zebran, ahol nincs lampa vagy egyszerre jon az auto meg a gyalogos, ott mindig latni kell az auto soforjet, megprobalni felvenni a szemkontaktust, hogy lasd, hogy megall-e.
Pont nehany napja gondolkodtam azon, hogy vajon milyen lehet, hogyha elutik az embert, az azert faj mint a szemet...
Ezt a kettot osszekapcsolva, iszonyat beszelgetesbe merulve baktattunk at az uton es tenyleg minden egy masodperc toredeke alatt tortent, en nem figyeltem, a sofor nem figyelt es mar a motorhazteton koppant a fejem, aztan meg az aszfalton. Mindenre emlekszem, de a sokk erzese leirhatatlan igy visszagondolva, emlekszem magamra, de mintha kivulrol neztem volna az egesz jelenetet. Hal Istennek vagy akarkinek ott fent aki poccintett egyet rajtam, az emberek egybol segitettek, ket szekus kirohant az egyik hazbol, hivtak a mentoket, rendoroket es mire magamhoz tertem mar beinfuziozva fekudtem a mentoautoban. Tudtam, hogy nincsen nagy baj, de a mentosok ragaszkodtak hozza, hogy bevigyenek, a mentoauto es az egesz korhaz-feeling ijesztobb volt, kint maga az esemeny..bar a remegest nem birtam abbahagyni, annyi adrenalin szabadult fel a testemben, hogy semmi fajdalmat nem ereztem csak irdatlan hanyingert es szedulest.
A korhazban mindenki hatalmas szemekkel nezett ram hogy wow kisasszony hat magaval mi tortent es mindenhol nagyon kedvesen fogadtak, gondolom feludules volt egy 25 eves lany a verzo feju, alvo csovesek kozott.:D
Tenyleg nagyon alaposan megvizsgaltak, vert vettek, CT, ultrahang, bent akartak tartani hetvegen, de sajat felelossegre elengedtek. Mar estere alig birtam mozogni, most mindenhol kek-zold-lila foltos vagyok es meghuzodott mindenem, az irdatlan izomlazrol nem is beszelve, de ezen es az ijedtsegen kivul tenyleg semmi gond nem tortent.

Az biztos, hogy a korulottem levo embereket lesokkoltam, foleg mixikutyat, aki meg dolgozott es akit ugy hivtam fel, hogy "szia,elutott egy auto, ki tudsz jonni a bajcsy-ra?" :D O pedig kabat es minden nelkul kirohant a minusz tiz fokba, de azt, hogy egy szal ingben van mar csak a korhazban realizalta. Azota apol es kenegeti a seruleseimet, ugyhogy igazan nincs okom panaszra.:) Es persze amikor baj van az ember lanya alap, hogy az anyukajat hivja elsonek, aki ott is volt azonnal.

Szoval most mar ket napja itthon fekszem, tegnap meglatogattak a legviccesebb emberek a foldon, ugyhogy biztosan nyolc evvel tovabb fogok elni mert annyit nevettem :D, de sajnos a pizzasutos tervem nem jott be mert ugy szetvertem a kezemet, hogy nem lehet vele tesztat gyurni.:D

A tenyektol elvonatkoztatva, biztos vagyok benne, hogy minden baleset egy jel, hogy valamit rosszul csinalsz, valamin valtoztatni kell. Amikor az ocsemnek nehany honapja autobalesete volt, akkor tapasztaltam meg eloszor ennyire testkozelbol, hogy milyen, amikor igy kapsz egy jelet es bar voltak sejteseim, hogy en sem azon az uton vagyok, amin haladnom kene, nem gondoltam, hogy majd megprobaljak a tudtomra hozni.

Akarmekkora is legyen egy baj, az embernek a korhazrol, mentorol, a BAJ-rol mindig az elmulas jut eszebe, hiszen nagyobb baj is tortenhetett volna, hihetetlen szerencsem volt. Masok kepesek ugy elpatkolni, hogy elbotlanak es beverik a fejuket valahova.

Elgondolkodtam, hogy hanyszor tussolom el magamban az erzest, hogy bizonyos dolgok a fejemben abszolut nem helyenvaloak. Amikor azt gondolom, hogy sok a munka, hogy nagy a stressz es a feszultseg, nincs eleg szabadidom, nem tudok eleget foglalkozni azokkal, akiket szeretek, valahogy mindig minden arrol szol, hogy mi nem jo es a fejtegetes, hogy dehat akkor mit csinalok rosszul. Hat az egeszet.
Amikor eroszakolnia kell magat az embernek, hogy meglassa a jo dolgokat az eletben, akkor jon altalaban egy ilyen jel. Biztos vagyok benne, hogy nem egy elojel volt, pici dolgok,megkaptam az eselyt, hogy ne fajuljon idaig a dolog, de sosem vettem oket komolyan, nem akartam eszrevenni oket.

Jelenleg, fuggetlenul attol, hogy tenyleg semmi bajom nem lett, ORULOK, HOGY ELEK.
Es talan ez a kulcsa mindennek..most minden egyes dolognak, amit eddig nehezsegnek eltem meg, tudok orulni, orulok, hogy probalunk es egy het mulva koncert, nem azon agyazok, hogy uristen milyen regen voltam foszereplokent a szinpadon, nem stresszelek, hogy hogy fogom megoldani, a veremben van. Izgatottan varom es orulok, hogy ottlehetek majd, ahogy remelem ti is ottlesztek majd.
Rengeteg volt a munka is mostanaban, mar kezdtem megcsomorleni, de most ujult erovel vetem bele magam, mert boldog vagyok, hogy csinalhatom, amit szeretek csinalni es olyan helyen vagyok, ahol mindig is szerettem volna lenni, olyan emberek kozott, akikkel lehet egyuttdolgozni.

Rengeteg olyan gondolatom volt mostanaban, amelyek utan elszegyelltem magam, hogy vannak olyan emberek, akik a lelkuket eladnak a feleert annak, ami nekem van..es megis talaltam kibuvot, azok az emberek nem en vagyok, nem ebben az elethelyzetben, nem igy. De mostmar meg tudom becsulni azt, amim van, nem szeretnek ennel nagyobb figyelmeztetest, hogy nezzem egy kicsit kivulrol magam es lassam meg a rengeteg jot is amit rejt az elet mert nem foghatom ra arra, hogy tel van es ilyenkor mindenki depresszios, nincsenek kifogasok, nem vesztegethetek idot, ha akarmit el akarok erni ebben az eletben.

Szoval, mindent osszegezve, megtanultam a lecket. Nincs vesztegetnivalo idom..csak vesztenivalom.

Mindenki nagyon vigyazzon magara!

Pusz

'ha már lájkoltad a posztomat és kommentelted, légyszi oszd is meg!'

El tudok képzelni egy olyan társadalmat, ahol mindenki egyéniség, nem utánozza a másikat, ahol vannak szabályok, de nem olyanok, amik az egyes emberek javára szolgálnak, hanem a köz javára, egy olyan világot, ahol mindenki elégedett önmagával és azzal, amije van.
Olyan világot, ahol természetes, hogy amiből neked több van, abból adsz annak, akinek kevesebb van és fordítva. Egy olyan helyet, ahol bármilyen öröm, bánat, jó, rossz ér, annak örömében, bánatában a hozzám legközelebb álló emberek osztoznak és a véleményemet is csak azokkal osztom meg, akik a közvetlen környezetemben vannak.

Csakhogy ebben a világban nincsen jelen a média és az internet világa.

Mindannyian a  saját bőrünkön tapasztaljuk meg, milyen érzés kiszolgáltatva lenni az egész világnak és igyekszünk rájönni, hogy hogyan tudjuk ezt a lehető legjobban kezelni.
Komolyan, még egy békés kis otthon ülő családanya is képes felbosszantani magát azon, hogy a gyereke miért nem kap elég lájkot a babaszépségversenyen, miközben Ő aztán mozgósította az összes ismerőst és naponta posztolta meg megosztotta a képeket meghát NYILVÁN az ő gyereke a legszebb a Földön, stb.

Pedig Ő csak egy árva kis csepp az interaktív lét tengerében, a nagykutyák áldozata, a hal aki bekapta a horgot.

A munkám során is és az életben is folyamatosan kutatom, keresem azokat a pszichológiai csavarokat, manipulációs stratégiákat, amiket a nagyobb cégek használnak a termékeik megfelelő emberhez való eljuttatásához vagy csak szimplán el akarják érni, hogy soha ne jöjjünk rá: nem saját indíttatásból gondolkodunk azon, hogy ezt vagy azt a mosóport kell-e megvennünk, hanem mert ők rásegítenek.

Olyan hihetetlenül felgyorsult ez a világ körülöttünk! Én magamon vettem észre, hogy már meg sem kell erőltetnem magam, ha valamin gondolkodni kell, mert ott a google, a kézzel írás meg néha-néha már fárasztó és elgondolkodom hogy jé, ezt a betűt eddig is így írtam? De fura..
Továbbá a saját bőrömön tapasztalom énis napról napra - de tapasztaltam inkább a Balkan Fanatikos időkben, hogy mennyire ki van szolgáltatva az ember az internet gyökereinek, trolljainak.

Ha a közösségi oldalak aktív részese akarsz lenni, akkor tudomásul kell venned, hogy itt bizony rengeteg rosszindulatú ember próbálja levezetni a mindennapi feszkót vagy valahogy átvészelni a saját sikertelenségük okozta álmatlan éjszakákat és hát mi sem egyszerűbb ilyenkor, mint fröcsögni másokon.
Emberből vagyunk, tény, hogy média ide-oda, biztosan rengeteg olyan szituáció lenne az életben, hogy megirigylünk valamit másoktól, vagy féltékenyek leszünk másokra.
De hála az internetnek, mindenki felbátorodott: de király, itt nem kell a másik ember szemébe mondani, elég ha leírom! Mert hát soha a büdös életben nem fogok vele találkozni, innen meg vinnyoghatok Mucsaröcsögéről, hogy 'nabazz ennyi zséd van akkor legalább ne itt mutogassad köccsőőg' és hasonló intelligens megnyilvánulások tömkelegét szemlélhetjük itt.

Túl sok információ, túl sok lehetőség, mindenki mond jót és rosszat, mi pedig nem tudjuk kivédeni, hogy hatással legyen a mindennapi életünkre amit mások gondolnak rólunk.
Ez észrevételeim alapján igen széles skálán megmutatkozik, onnantól kezdve hogy 'szerintetek milyen WC papírt vegyünk' azon keresztül, hogy hova menjünk kajálni vagy hol érdemes lakást venni egészen odáig, hogy szerintetek milyen sulit jelöljek meg, a pázmányt vagy az eltét?

Miért fontos, hogy mit gondolnak mások, mi a véleményük, miért támaszkodunk arra, hogy majd mások segítenek?
Hogy aztán legyen kit hibáztatni ha szar a kaja vagy hangosak a szomszédok?

Sajnos eljutottunk egy olyan fokozatára a digitális létnek, hogy már kevésbé tudunk önállóan dönteni, hiszen mindenki egy karnyújtásnyira van tőlünk, bármikor, bármit meg tudunk érdeklődni, nem kell kutatnunk, nem kell felállnunk és utánamennünk információknak, elkényelmesedtünk, de a szorongás meg nő ettől a rengeteg infótól, ami a világ legkülönbözőbb helyeiről árad, olyan helyekről is, ahonnan mondjuk soha nem kapnánk visszajelzést.

Én rettentően tudok örülni mások boldogságának, amit látok az éteren keresztül, mert mindig az az érzésem, hogy tökjó, mert eljutott valahová, de ugyanúgy nekem is vannak olyan emberek, akik mondjuk egy pillanat erejéig irigységet ébresztenek bennem. De nincs az az isten, hogy ez a negatív vélemény megnyilvánuljon, maximum elmondom a legjobb barátnőmnek, de másnapra már általában el is felejtem.

Nagyon összetett dolog, hogy mennyi mindenre kihat az életben a közösségi oldal létezése. Több kategoriába tudnám sorolni a júzereket.

Az első, tegyük fel, a lány, aki a tükör előtt pózol és ezt felrakja facebookra ( ez akár lehetnék én is.:D),de ebből csillió van, úgymond sztereotípiák, vicces videók, kedvenc dalok, bébifotók, kajafotók, stb.stb.

Na erre jön rá az a felhasználó, aki fröcsög, hogy mi a faszomért kell már megint ilyen tükör előtt pózoló szerencsétlen hülye libákat bámulnom, a fasz se kíváncsi rá hogy milyen új ruhát vett ( mert hát nem tudom, hogy mire való a közösségi oldal, ha nem arra, hogy az ilyen jellegű megmozdulásaidat megoszd, ugyebár.).Ennek persze hangot is ad, akár saját státuszként, abban kisebb a rizikó, de ha bátrabb, akkor akár kommentben is megnyilvánul.
(kiegészítés: Azzal nincs bajom, aki otthon ülve vág egy WTF fejet majd egy laza mozdulattal elrejti az adott képet vagy leiratkozik a további hasonló esetek elkerülése végett, ezt énis minden lelkiismeret-furdalás nélkül elkövetem néha, ezerhatszáz ismerőssel meg pláne.)

Na aztán ERRE jön rá az a netező, akinek meg abból van elege, hogy a fröcsögő miért fröcsög ezekre a képekre és miért nem lehet már békén hagyni szerencsétlent és amúgy is te mit pattogsz miért te hogy nézel ki?

Te meg csak ülsz a metrón vagy unatkozol vagy bármi, olvasod ezt a sok szart ami ömlik a news feed-edben, csomó olyan kommentet, amihez semmi közöd, emberek profilját nézegeted, akihez semmi közöd.

És úgyanúgy, mint a média, a hírek, bekúszik a fejedbe ez a sok szenny és frusztrálttá válsz, ergo működik a manipuláció.
Ahhoz még internet sem kellett, hogy iszonyattá retusált, vékony modellek jöjjenek szembe velünk az újságok lapjain és elkezdődjön a szélmalomharc az elvárások ellen.
Én például hihetetlen módon rajongok minden csontos vagy nagyon vékony modellért én gyönyörűnek tartom, nekem ez a példa, így kéne kinéznem egy ilyen nadrágban, vagy egy ilyen pólóban...folyamatosan elégedetlen vagyok magammal és mindig tudnék valahonnan egy kicsit fogyni, de valahogy sosem nézek ki úgy, mint ők, sosem vagyok az éhezéstől boldog és mosolygós, mint ők a képeken.
Valahogy arról nem akarunk tudomást venni, hogy ez mivel jár, hogy nagy eséllyel ezek a lányok a legelégedetlenebbek magukkal a világon, hiszen van, hogy centik választják el őket attól, hogy munkát kapjanak vagy amikor három hétig koplalnak, még akkor is leszúrják őket, hogy nem elég vékonyak. Az egész életük a kontrollról, szabályok betartásáról, határok meghúzásáról szól, ezért sem lehet ezt hosszú távon művelni..na de ez csak egy kis kitérő, hiszen tudjuk, hogy minden éremnek két oldala van.

Így természetesen igaz az is, hogy mindezek ellenére nem tudnám elképzelni az életemet a telefonom és a 3G nélkül, a WiFi pedig egyenlő a menyországgal. Olyan sebbességgel gépelek, olyan gyorsan keresek rá dolgokra, hogy már a telefon nem tudja követni a gondolataimat, miközben igazából nem sietek sehova..de folyamatosan keresek, kutatok, olvasok, szörfölök, raktározok magamban mindenféle felesleges dolgot, amivel nem kéne hogy foglalkozzak. Ez a munkám része is és leírhatatlan örömmel tölt el, amikor látom, hogy egy kampány hatásos, amikor egy játék addiktívvá teszi a felhasználót, mert eltaláltuk, hogy mire van épp szükség, kereslet.
Imádok kísérletezni, hogy a napnak melyik szakában mit érdemes posztolni és hogyan reagálnak rá az emberek, imádok vitákat elindítani vagy mosolyt csalni emberek arcára egy-egy vicces státusszal vagy képpel, szeretem őket beengedni a magánéletem egyel beljebbi szakaszára, ahol még nem zavaró, hogy tudnak a személyes dolgaimról, de mégis törékeny terület, ezzel szavazok bizalmat azoknak, akik ismerősként jelöltek vagy fogadtak.

Ennek ellenére felületes dolognak gondolom azt hinni, hogy ismerünk valakit, azért, mert sokat posztol vagy sokat van online és látjuk, hogy miket szeret, mit lájkol, hogyan él...hiszen nevetős szmájlit lehet sírva is írni.

Viszont talán a legviccesebb, hogy milyenné válok, amikor egyedül vagyok és lemerül a telefonom. Rámjön a pánik, hogy úristen most mi lesz, mivan, ha történik valami, senki nem tudja hogy hol vagyok, mit csinálok, kit hívjak ilyenkor? Meg amúgy is baromira unatkozom eközött a rengeteg idegen ember között, megőőőrülök!!

Aztán szépen elkezd lassulni a pulzusom és két óra múlva, amikor már bőven otthon vagyok, nincs a kezemben a telefon, ezért mosok, takarítok, olvasok, beszélgetek, jól vagyok - veszem észre, hogy nahát, azóta sem kapartam elő a táskám aljáról.

Itt realizálom mindig, hogy mennyivel egyszerűbb - de biztosan unalmasabb - lenne az élet, ha nem csüngenék állandóan a világhálón.

Jóéjt!

to be yourself is all that you can do

Igazából nem nagyon szimpatizáltam a Sooeri & Poolek nevü formáció munkásságával, de böngészés közben ráakadtam egy velük készült interjúra és hihetetlenül okos és fontos dolgokat nyilatkoztak, többek között ez volt a kedvenc részem:

Nahát pontosan ez az.
Mármint azt nem tudom, hogy ötmilliószor durvább arcok-e mint bárki, de hogy pontosan ez jellemzi a magyar közízlést, az fix.
Osztom azt a véleményt, hogy ha valamiről negatív véleménye van az embernek, azt ne ossza meg, mert senki nem kíváncsi rá. A negatív vélemény-nyílvánítás, kommentelgetés, kinyilatkoztatás vezet oda, ahol jelenleg tartunk.
Tudom, hogy egy ideologizált világ, amiben én szeretnék élni, de azt hiszem, máshogy nem tudnánk változtatni a jelenlegi helyzeten.Lehet, hogy egy ideologizált gondolatmenet, de ha hiszünk az egyszerűen nagyszerű elvének, akkor miért nem látjuk a fától az erdőt?
Namindegy, most nem is ez a lényeg.

Hanem hogy évekig éltem ennek a negativ életfelfogásnak a kereszttüzében. Amikor mindent megtettem azért, hogy ne hasonlítgassanak az elődömhöz és ezért sem próbáltam meg semmilyen módon hasonlítani rá a zenekarban, amiben játszottam.Pontosan tisztában voltam az ő tehetségével és vagyok a mai napig, nagyon tisztelem és kedvelem őt. 2008-ban életem legjobb szigetes koncertjét köszönhetem NEKI, kiemelten neki, mert ő tette felejthetetlenné.
Egy évvel később pedig fanatikus rajongóból kerültem az Ő helyére, de nem a szerepébe.
Ettől függetlenül évről-évre azt kellett észrevennem néhány kommentben, hogy mindenki hozzá hasonlítgat, " ez csak egy diáklány, soha nem fogja tudni úgy előadni ezt a dalt, blablabla.."
Úgy éreztem én mindent megtettem a siker érdekében, mindent beleadtam a színpadon, rendesen készültem a fellépésekre és imádtam játszani, a közönség pedig szintén imádott, mert lett egy teljesen más hangulat a színpadon, mint amit a zenekartól megszoktak és tomboltak rá ezerrel.
Mindig izgatottan néztem, hogyan kúszik fel egy videó nézettsége youtube-on vagy hány lájk érkezik a facebookon a képekre, ezért vágtak mindig taccsra az olyan jellegű kommentek, amelyek hasonlítgattak, negatív hangvételűek voltak, direkt közzé akarták tenni, hogy az illető szerint - akivel persze személyesen soha nem ismertük egymást - nekem mit kéne hogy csinálom és én miért nem vagyok jó.

Félre ne értsétek, a negatív vélemény nem egyenlő a kritikával. Ha valaki meg tudja határozni, hogy mi az, amin javítani kell annak érdekében, hogy jobb legyél és a fejlődésed érdekében mondja ezt, nem pedig azért, hogy fájdalmat okozzon, azzal nincsen semmi gond. Különben sosem lépnénk egyről a kettőre, egy (vagy szerencsés esetben több ) mester mindenkinek kell, egy szülő, egy jó tanár, egy jófej főnök, vagy egy tapasztalt, idősebb barát, kolléga, de azt már persze nem tartogatták ezek a kommentek, hogy szerintük hogyan tudnék fejlődni és milyen irányba látnák szívesen, ha haladnék ( leginkább lefele a színpadról :D ), de néhány ilyen komment után elhatároztam, hogy fog a fene aggodalmaskodni ilyeneken, amíg a közönségtől más visszajelzést kapok.

Jelenleg a Voice és X-faktor körül folyó köpködés az, ami elgondolkodtatott ezzel kapcsolatban. Az emberek fröcsögnek, hogy mert ezek nem igazi tehetségek.
Kezdjük ott, hogy nekem nincs TV-m, de bele szoktam nézni utólag neten a performanszokba.
Én sokukat ismerem, egy énekiskolába jártam velük, tehetséges embereknek tartom őket, akik előtt nagy jövő áll, de nem feltétlenül állnak készen egy ilyen jellegű megmérettetésre.
Sajnos rossz húzás volt ezt az utat választani és elmenni egy tehetségkutatóra, ahol - mivel fiatalokról van szó - nagyon meg fogják sínyleni ezt a magyar mentalitású "annak-kommentelek-aki-ma-a-legszarabb-volt-höhöhöhö" nézőközönséget.
A legfurább mégis, hogy meglepve tapasztaltam, hogy nem csak a laikusok, hanem a zenész ismerősök is képesek ezen fennakadni.
Ők nem tartják sokra a tehetségkutatókban elindult versenyzőket, nem tartják őket "IGAZI ZENÉSZEKNEK", amivel egyáltalán nem értek egyet.
Szerintem rengeteg igazi tehetséget ismertünk meg az első néhány évadban, ott van Tóth Vera, Gabi vagy Rúzsa Magdi és most is találunk olyanokat, akik lehet, hogy egyértelmüvé teszik a show végkimenetelét, de örüljünk inkább annak, hogy büszkék lehetünk valakire ilyen téren is.

Nálunk inkább az a nagyobb baj, hogy a külföldi müsorokkal szemben minőségi romlást vélek felfedezni az idő múlásával párhuzamosan, már elfáradtak a szerkesztők, beérik kevesebbel is, nem kutatnak gőzerővel az igazi győztes-figurák után.Már olyanokat tovább engednek, akin még a laikusok is hallják, hogy nem feltétlenül valók egy TEHETSÉGKUTATÓ műsorba, de ettől függetlenül mindenki, aki ki mer állni a kamerák kereszttüzébe, az már érdemel egy pirospontot az én véleményem szerint.

Visszatérve a zenész ismerősökre, vagy így, vagy úgy, de ezek az ifjú titánok előbb-utóbb bekerültek volna a zenei színtérre, függetlenül ettől a műsortól. Ha hihetünk annak, hogy megrendezett az egész történet, akkor megélhetés szempontjából még mindig azt mondom, hogy drukkoljunk annak, aki megfelelt az elvárásoknak és belefért ebbe a keretbe, maradjon meg olyannak, amilyen, vagy igyekezzen fejlődni, de semmiképpen ne olyan irányba, amerre a média terelgeti. Ha hű tud magához maradni valaki mindamellett a felhajtás mellett, ami körülveszi, akkor jó irányba halad.

Szomorú emellett, hogy ez a borúlátás a mindennapi életben is visszaköszön.
Sokszor elfelejtjük, hogy örülnünk kell a mások sikerének és boldogságának, mert amit mi adunk, azt kapjuk vissza.
Egyikőnknek sem esik jól, ha valaki totál ismeretlenül ítélkezik felette, én például képes voltam a barátom ölében zokogni itthon, amikor az irodában kisebb botrányba fulladt, hogy a recepcióról elemeltem két TAMPONT (pedig amugy ez kurvára viccesen hangzik :D ) mert azt hittem, hogy közös tulajdon, mire kiderült, hogy az egyel emelettel feljebbi csajok dobják össze rá minden hónapban a pénzt és tolvaj népséggé avanzsáltak, pedig csak egy kis ártatlan mit sem sejtő kisgyerek vagyok.Mentek a körímélek, röpködtek a sértegetések..két tampon miatt.
Szóval mondhatjuk, hogy véresen komolyan vették az ügyet.

Ettől függetlenül ilyen helyzetekben is érvényes a kölcsön kenyér. Lehet utálni egymást a semmiért, de én azt mondom, sosem lehet tudni, mikor mész ezeknek az embereknek az utcájába, ezért óvatosnak kell lenni..meg alapból. Neveljük már ki magunkból a rosszindulatot!

Jóéjt

and God knows it's the only way to heal now

Az egyetlen örökérvényű mondás számomra a "minden nézőpont kérdése".
Ha e szerint tudnánk élni, minden annyira könnyű lenne!
Az összes fájdalmat, sértést, rossz érzést pillanatokon belül át tudnánk forgatni valami pozitív érzéssé, hiszen minden éremnek két oldala van, valaminek mindig lehet örülni.
Az átlag magyar felfogás pedig mindig az ellentetje: valamit mindig találunk másban, máshol, a másikban, amin lehet morogni meg ciccegni.

Egyébként ezeket mind saját tapasztalatból írom, nem bírálok és nem ítélkezem senki felett.
Én képes vagyok saját magamtól megőrülni bizonyos időközönként, amikor már annyi minden van a fejemben, hogy nem tudom hová tenni, ezért osztom itt meg veletek, hátha néhány érzésen ti is osztoztok és akkor már tudjátok, hogy nem vagytok egyedül. :)

Hajlamos vagyok belesüppedni az önsajnáltatás lápjába és tocsogni benne, hiszen az összes tipikus elvált szülők gyereke + középső gyerek szindróma sztereotípiát hordozom magammal évek óta: kezelhetetlen, hálátlan, lázadó gyerek a családjával szemben, hatalmas szájjal,aki előbb mondja ki amit érez, mint mielőtt elszámolt volna tízig és aki természetesen semmi másra nem vágyik, minthogy ennek ellenére megértsék és elfogadják úgy, ahogy van. Persze segítséget nem fogad el, csak anyagi juttatás formájában, be akarja bizonyítani, hogy meg tud állni a saját lábán,de még ő maga sem hiszi el. Bármit megtenne, hogy azok, akikhez a vére köti, csúszva-mászva közeledjenek felé a folyosón és a bocsánatáért esedezzenek, amiért megbántották őt.
Aki elvárja, hogy felnőttként kezeljék, de a veszekedésekben mindig előhozza, hogy "attólmég én vagyok a gyerek".

Akik azzal próbálnak nyugtatni, hogy a családodat nem te választod, azok hazudnak. Amikor még gondolat sem voltál a szüleid fejében te már akkor tudtad, hogy Neked ott a helyed mellettük, az okok pedig úgyis útközben derülnek ki.
Hányszor átkoztam el magamban a helyzetet..a miérteket sosem kerestem, mert már nem emlékeztem, milyen volt, amikor jó volt, csak azt tudom, hogy egyszercsak vége lett a tökéletes családi fészek érzésnek. A vasárnapi ebédek, karácsonyok elvesztették az érvényüket, keserédes íz csúszott minden finom falat és ajándék mellé, a fojtogató érzés, hogy ennek nem így kell lennie.
Érzések, illatok, szagok, helyszínek, kifejezések ragadnak meg az ember agyában, amik reflex-szerűen ugranak vissza az élete során más szituációkban és késztetik menekülésre vagy azonnali támadásra.

Annyi energiát fordítottam arra, hogy magamat hergeljem: már nincs hova hazamennem, nincs otthon, nem látnak szívesen, nem kellek, nem érdeklem őket nincs helyem mellettük...mégis, azonnal viszketni kezdtem, amikor más családoknál láttam a cukormázt és a szörcsögést, hogy jajdeszeretjükegymást, miközben tudtam, hogy nem igazi érzésekről van szó.
Akkor mindig hálát adtam az életnek, hogy én normálisan, liberálisan voltam nevelve, sosem fojtottak meg a szeretetükkel és kellő önálló teret kaptam, amiben néhány seggberúgás mellett mindig ott volt, hogy azért van hova fordulnom, ha nagy a baj, de amíg meg tudom oldani, addig igyekezzek, amennyire tudok.

Ezt persze időről időre elfelejtem amikor gyülekeznek a fekete felhők és én automatikusan menekülni kezdek, vissza oda, ahonnan jöttem, mert azt gondolom, hogy így majd megoldódik a baj.
Pedig ki oldja meg, ha nem én?

És itt jön be a nézőpont kérdése: kell-e, hogy 4-5 borzasztó év elvonja a figyelmet arról, hogy végigrohanok puffogva a hónapokon, éveken, anélkül, hogy élvezném, mert nekem annyira rossz minden.
Mert azért lássuk be, 4-5 év jó esetben apró részét teszi ki annak, ami még vár rám a jövőben.

El akarom fogadni, hogy 24 évesen felnőttnek számítok, akkor is, ha pont az az időszak kavarodott össze az életemben, amelyikben a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem és a nagyon okos pszichoterapeuták szerint "sokkot kapott a lelkem és nem tudott továbblendülni,de kellő terápiával...", HABALABABALA, nem a fenéket nem.
Azt is el akarom fogadni, hogy a szüleim már más életet élnek, amiben kevesebb szerep jutott nekem.
Ők az önmegvalósító generáció, az első, akik ki mertek törni a házasságból és új életet kezdeni, ha az nem volt jó, az ítélkezés kereszttüzében és az érzéssel, hogy bárcsak ezt előbb megtették volna. Biztosan nagyon nehéz lehet és próbálják bepótolni, ami kimaradt.
Nekünk pedig a tanulság, hogy legyünk okosabbak, de ne féljünk elköteleződni, csak minden lépésünket kétszer fontoljuk meg, ne azért házasodjunk és vállaljunk gyereket, mert ezek az elvárások és ennek KELL jönnie, hanem mert tényleg szeretnénk és olyan helyzetben vagyunk, hogy megtehetjük Éljünk és élvezzük amig fiatalok vagyunk, találjunk olyan embert, akivel el tudjuk képzelni a létet ha pedig nem úgy alakul az élet, ahogy azt gondoltuk, ne veszítsük el a fejünket, hanem mások hibájából tanulva próbáljuk a legtöbbet kihozni abból, ami van. Vagy maradt.

Arról meg ne is beszéljünk, hogy biztos akarok benne lenni, hogy valahogy mindig lesz. Nem akarom érezni azt a néhány lélegzetvételig tartó "nembíromtovább" érzést, amíg kapok levegőt, érzek, látok, élek, nevetek, szeretek ( és eszem, ez fontos!).
Meg akarom találni azt az elfoglaltságot, amiben ezt a rengeteg frusztrációt és félelmet le tudom vezetni. Mert pont az előző bejegyzésben említett apró, kitűzött célok visznek általában egyről a kettőre (ez Jefe anyukája szerint is így van, idézem: "célokat kell kitűzni magad elé, nem álmokat [kergetni]") . Van, akinek ez a sport, van, akinek a jóga, van, akinek a gyöngyfűzés vagy a kötögetés.
Én pl. imádok sütit sütni és elhatároztam, hogy egyre nehezebb sütiket fogok megsütni, amiből természetesen ti sem maradhattok ki, mivel instagramfüggő vagyok, úgyhogy minden süteményről kerül fel recept és kép. :) Ígérem nem csak muffin és sajttorta lesz terítéken, kicsit tágítom a tudásomat ilyen téren is.
Amint pedig kiderül, hogyan kell virtuálisan megetetni titeket vele, akkor az is meglesz!

Szeretnék talajt érni azon a szinten, ahol most vagyok.
Mindig azért érezzük magunkat nagyon szarul egy-egy szintlépés után a fejlődésünk során, mert amikor a lábunk még nem ért teljesen földet, nem érezzük a biztonságos talajt.
Emberek hullanak ki, olyanokban csalódsz, akiben sosem gondoltad volna, olyan ember kerül közel hozzád, akire végképp nem számítottál.
Döntések születnek meg úgy, hogy nem tudod miért, de érzed, hogy erre van szükséged.
És amikor végre talajt fogsz, összeáll a kép, hogy most van minden egyensúlyban és ezért volt ez a káosz az utóbbi időben.
Mert végtére is, ha nem mentem volna keresztül a rossz dolgokon ugyanúgy, mint a jó dolgokon, most nem itt lennék és nem nektek irogatnék, hát nem?

A földet érés megkönnyítése érdekében úgy döntöttem mixikutya úr nagy örömére (nem biztos), hogy a lakást teleragasztgatom apró mantra szövegekkel. Látható helyre, tükör sarkába, hűtőre, monitor szélére, asztal lapjára, könyvespolcra, olyan dolgokat írok fel jelen időben, amire mindig szeretnék emlékezni, ami mindig erőt ad, amit ha csak elolvasok, már jobban érzem magam.
Pozitív gondolkodás.
Minden a legnagyobb rendben van.
Mindenem megvan, amire szükségem van.
Sok pénzt keresek.
Boldog vagyok.
Nutella!

Bármi, ami segít, egy mondat a legjobb barátnődtől, amit mindig ismételgettek, ami jelent valamit, egy pozitív érzést..egy kifejezést, ami megmosolyogtat, a mondatot, amikor a barátod kimondja, hogy te vagy számára a tökéletes nő.
Egy idő után úgyis beépül és már tudni fogod, hogy melyik papírkára mi van írva anélkül, hogy ránéznél.
Mert ha hajlamosak vagyunk ezeket elfelejteni, akkor emlékeztessük magunkat!
Mert megérdemeljük, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki ebből az időből, amit kaptunk ezen a Földön.

Majd lassan expert leszek és jönnek a képek is beszúrva. Meg jobban fog kinézni a blog majd ha a Moczó úr segít egy kicsit.

Jóéjt

brace yourselves: the life is coming

Valamiért mindig azt éreztem, hogy 25 éves koromban valami nagy dolog fog történni az életemben.
Már tizenhárom évesen is azt mondogattam otthon, hogy alig várom, hogy 25 legyek, éreztem, hogy nagy dolgok várnak rám.
Teltek-múltak az évek, hihetetlenül jó és őrületesen rossz dolgokon mentem keresztül és ha néha is vesztett is a fényéből ez az egész nagybetűs ÉLET, akkor is mindig megtaláltam a becsukott ajtó melletti, kulcsazárbangyerebe átjárót.
Mindig hittem benne, hogy van tovább és vártam arra a pillanatra, amikor végre szembesülök a nagy eseménnyel, ami fenekestül felforgatja a kis magyarországi életemet. Igyekeztem nem idevalósi módon tengetni a hétköznapokat, mosolyogva belesimulni a tömegbe és mégis valamivel kitűnni.
Nem volt kifejezetten nehéz lavírozni, barátok, "szerelmek", emberek jöttek-mentek az életemben, adtak, elvettek, de sosem leptek meg, sokszor gondoltam, hogy nekem már nem lehet gonoszságból sok újat mutatni.

Mennyire hiányzik néha ez a kis cserfes, őrületesen naív énem! :) Pedig nem volt ez annyira régen, mégis így január elején visszanézve érzem: 2012 volt a második olyan évem 2011 után, ahol azt éreztem, hogy sosem öregedtem még ennyit egy év alatt és hogy boldog vagyok, hogy vége.
Két éve kezdődött ugyanis, hogy szembesültem vele: senki nem mondta, hogy az élet könnyű, de azt sem, hogy ennyire hihetetlenül kínszenvedés és kúszás-mászás, kuncsorgás és megalázkodás, szenvedés és elfojtás.
És ebben az egészben tényleg az a vicc, hogy nem az!

Mondhatnánk, hogy ebben van egy jó adag önsajnálat, de aki épp ebben él, az ezt olvasva most bátortalanul bólogat, mert nem akarja, hogy az irányába iszonyatos elvárásokat támasztó társadalom bácsi kiszagolja az itt leírtakkal való egyetértését, aki pedig már túl van ezen, az most félmosollyal, párás szemekkel tekint ezekre a sorokra és közben azt gondolja: te kis hülyegyerek, azt hiszed, hogy ez nehéz? Hát a java még csak most jön!

Szóval azt kell hogy mondjam, hogy nagyon nehéz. Minden nehéz..és szembesülni azzal, hogy a minden egyenlő a pénzzel, az a legnehezebb.
Kijössz az egyetemről ( vagy az én esetemben el sem mész ) és a kezdeti lelkesedés, amivel beleveted magad a munkakeresésbe, szépen lassan fordul először kétségbeesésbe, majd dühbe, aztán keserűségbe, szorongásba és önostorozásba, hogy neked nem megy.

Mi a megoldás? Hát persze, hogy a vendéglátó, nincs kockázat, csak a garantált lúdtalp és égési sérülések.
A 12-14 órán át ácsorgás, a fájó talpacskák, a kávédarálóból áradó illat, a doboz cigik, amiket elszívtok a kollégákkal a főnököt szidva, hogy az e havi borravalót még nem számolták le nektek ( most mondom, hogy soha nem is fogják), majd vissza bájologni az asztalokhoz vagy a pultba és ez megy kifulladásig, amíg be nem sokallsz, amíg meg nem unod, hogy sem magánéleted, sem egy olyan szabadnapod, amikor a dolgozó/iskolás haverok ráérnének, az ünnepekről és a karácsonykor dolgozásról nem is beszélve.
Puffogsz, hogy ezzel a diplomával neked nem itt van a helyed.

Persze a fizu napján minden egy kicsit vidámabb, csak az albipénz+telefonszámla+internet+kötelező dolgok amiket meg kell venni a déemben erre a hónapra kifizetése után fagy az arcodra a mosoly, hogy megint negyven rongyból kell valahogy kihúznod ezt a hónapot is. Tetkó elfelejtve, ha azt a pólót akarod a háundemből, akkor meg vajaskifli hóvégéig, meg persze a szülők, akik nem szívesen, de adnak, mert azért ne halj éhen, dehát bezzeg az Ő idejükben, hát mertek volna pénz kérni az anyjuktól, jött volna a tasli!
Ergo: érezd még egy kicsit szarabbul magad, hogy bármennyire is igyekszel és zuhansz be félholtan az ágyba egy ötnapos tizennégyórázás után mert a váltótársad lebetegedett, sajnos nem tudsz még mindig megélni abból a pénzből, amit csinálsz.

Megy ez így egy darabig, majd nem bírod, kiszállsz, elmész máshova, ami mondjuk jobb környezet de kevesebb pénz, legalább az angolod fejlődik, mert külföldiekkel van tele a hely és életre szóló barátságokat kötsz, mégis mindig ott lebeg a fejed felett, hogy már látod, hogy az albit nem fogod tudni kifizetni.
Ami érdekel, ott telített a piac, ott nem vagy elég, a helyek már foglaltak, a gyakornokok egyetemisták, akiket szakmai gyakorlatért alkalmaznak.

Éveken keresztül küzdeni és megpróbálni összeszenvedni a pénzt, de esélytelen, hogy mondjuk félrerakj egy utazásra, de a szülőkkel mondjuk már cink elmenni nyaralni, akkor inkább rohadsz meg az albérletben a negyven fokban csukott ablakoknál és lehúzott redőnynél, kétpercenként állva a jeges zuhany alatt és röhögsz magadon kínodban.

Hogy jutunk idáig?
Miért van az, hogy 24 évesen visszanézek és azt kell éreznem, hogy nem ott vagyok, ahol szeretnék lenni? Én tényleg azt érzem, hogy a körülményekhez képest mindent megtettem, de a folyamatos kudarc-élmény elfárasztott, miben lehet így hinni és a fő kérdés, hogy meddig?
Álmatlanság, fáradékonyság, ingerlékenység, szorongás jellemzi mindenki hétköznapjait.

A nagy nyomás ellenére, saját tapasztalatból kiindulva, azt mondom, érdemes apró célokat kitűzni magunk elé és emlékezni rá, hogy milyen jó dolgokat csinálunk, ami boldoggá tesz..a sok kicsi sokra megy elve az, ami engem kihúzott a legaljasabb mélységekből.. sütni egy sütit ami elsőre sikerül. Elvinni sétáltatni a kutyámat, végre újra összerakni a gardróbot, mert már kidőlnek a bedobált ruhák, kipucolni a lakást, megírni egy jó dalt.
Nem szabad engedni, hogy az elvárások és a szürke hétköznapok nyomása alatt összeroncsolódjon az ember. A média nyomása még nehezebbé teszi a létet, nem szép dolog a megfélemlítés eszközét használni, kiforgatni emberek szavait..az állandó rémhírek és hatásvadász címek már az ember tudatalattijára is iszonyatosan erőteljes hatással tudnak lenni és ez nagyon szomorú.
Tanuljuk meg, hogy nem kell innen elmennünk, hogy jobb legyen, hanem nekünk kell jobbá tenni ezt a helyet, olyanná, ahol szívesen élünk..de ehhez alapvetően nekünk kell változnunk.

Nekem is rá kellett jönnöm az igazságra: semmi nagy dolog nem fog csak úgy, magától megtörténni velem a huszonötödik életévemben, hanem nekem kell tenni azért, hogy ott lehessek, ahol szeretném tudni magam, de ehhez szembe kellett néznem a saját magam hiányosságaival, agymenéseivel és a pozitív tulajdonságokra való gyúrás mellett elfogadni, hogy vannak negatívok is és büszkének lenni arra, aki vagy, nem folyamatosan próbálkozni megfelelni.
Talán ez a legnehezebb, az elvárásokkal való szélmalom harcban is biztosnak lenni abban az útban, amit választottál.

Hinni kell a kimondott szó erejében és nem szabad olyan kijelentésekre adni, amit más szájából hall az ember ("nem tudod megcsinálni","ezt a munkát bárki megcsinálja, nemtudom mire vered itt magad", "ugyan már egy kiflit nem tudsz vajjal megkenni, hogy tudnál önállóan megtenni bármit is?" és társai), hiszen mi egy teljesen új generáció vagyunk, felfegyverkezve a jövő összes jótékony fegyverével és a kezünkben van a kulcs, hogy egy élhető világot hozzunk létre a saját magunk és az utódaink számára, tele olyan értékekkel, amelyeknek az alapja nem a materiális világ és ennek megfelelően érzékeny szenzorokkal kell rendelkeznünk, hogy mindenben meglássuk a jót.

És bármennyire is nehéz volt, tele kudarcokkal, csalódásokkal a 2013-ig vezető út, mégis elmondhatom magamról, hogy olyan férfi van mellettem, aki a világon a legfontosabb a szívemnek, olyan munkám van, sok sok munkahely megjárása után amire mindig is vágytam, kevés, de hihetetlenül őszinte és szerető barátok vesznek körül, akik az évek során a lemorzsolódottak mellett is megmaradtak.
Visszagondolni és a legnehezebb időszakok ellenére is azt mondani, hogy megérte, mert most különben nem itt lennék: iszonyatosan nehéz nem fennakadni a sérelmeken és úgy értékelni a jót, hogy közben évekig senki egy büdös elismerő szót nem tudott kinyögni neked de te csakazértis ittál a magad sikerére egy(kéthá) pohárral..na ez megéri.:)

Viszont hosszú volt idáig az út és innentől csak még nehezebb lesz, úgyhogy velem együtt, mindenki: brace ourselves!

Jóéjt!

első!

Biztosan kevesebben vagytok akik tudják, mint akik nem: a túlzott agyműködésem már több blog megszületéséhez is vezetett a múltban. :)
Egy ideje abbahagytam az írást, mert már nem volt Párizs, nem volt Los Angeles és a szürke hétköznapok egyre inkább azt az érzést keltették bennem, hogy végig csak rohanok, heteken, hónapokon át, anélkül, hogy egy másodpercre megállnék szusszanni egyet és végiggondolnám az elmúlt időszakot.
Ebbe a meg nem szűnő örvénybe kerültem bele és húztam le magam a WC-n,majd másztam ki - többnyire mások segítségével - a pöcegödörből, mert sajnálatos módon ez az örvény magával ragadott és nem engedett jó sokáig. 

Nehéz időszakon vagyok túl,  amihez majd úgy is vissza fogok nyúlni, ahogy ez a blog gyarapodik majd a bejegyzésekkel, hiszen rá kellett jönnöm: ez az, ami segít emlékezni, összegezni, helyrerakni, kipárologtatni magamból az élményeket.

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy megéri-e blogolni.. miért lenne bárki is kíváncsi arra, hogy mi történik velem? Mi az, amitől elolvassa akárki is..?
Régen valahogy nem jöttek ilyen gondolatok, mindig magától értetődő volt, hogy leírom, ami foglalkoztat és nem érdekel majd, ki olvassa és ki nem, elsősorban magamnak írom, de igazából az a felismerés vett rá újra, hogy megosszam, ami történik velem, hogy valószínűleg nem vagyok egyedül a gondolataimmal és problémáimmal. És ha már egyetlen, neten kóboroló egyednek megkönnyebbülést jelent, ha olvashatja, hogy más is volt már abban a szituációban, amivel egyedül veszi fel a harcot, akkor már megérte.

Úgyhogy ez egy tökéletes nap, hogy elkezdjek újra blogolni. Itt minden személyes dolog fent lesz, amiről úgy érzem, szívesen olvasnátok.
A jelmondatom még mindig: ami emberrel megtörténhet, az velem meg is történik :), így lesz miről írni!

Ma még nem borítom rátok azt a rengeteg mindent, ami lefoglalja az agykapacitásomat, úgyhogy álljon itt egy dal a boldog új évről és mindenkinek a legjobbakat kívánom!