I'm tired of feeling like I'm fucking crazy

"I believe in the kindness of strangers. 

And when I’m at war with myself I ride, I just ride.
Who are you?
Are you in touch with all of your darkest fantasies?
Have you created a life for yourself where you can experience them?

I have. I am fucking crazy.
But I am free."

Valamelyik nap egy rettenetesen elgondolkodtató szösszenetet olvastam az egyik nagyon kedves ismerősöm oldalán.

Álljon itt most ez "vágatlanul", mert ez is közrejátszott abban, hogy megindultak a gondolataim a blogoláshoz.

"Kellene . Nehéz szó.Hétfő reggelenként különösképpen . Listázni kellene a heti tennivalókat - ahogy azon a nagyon remek tájmmenedzsment tanfolyamon tanították - apropó, el kellene menni a második kurzusra , mert még a végén lemaradok valamiről... jógázni kellene minden reggel - nyugtatja a lelket, erősíti a testet és a szellemet , segít fókuszálni - , meg a bikram jóga teremben van az az új ászanadoktor sorozat - na, oda is be kellene irtatkozni ... 

El kellene kezdeni egy negyedik nyelvet - ahány nyelven beszélsz, annyi embert érsz, mondják a nagyok - . kellene valami pszicho-ezo-spiri menő klubba járni - sőt , inkább kettőbe , annyi a szélhámos,hogy nem árt a megerősítés máshonnan is : nézzenek rá ők is , hogy mit üzennek a csillagok, mert még a végén rossz időpontban kezdeményezek " sorsfordító meghitt beszélgetést" rossz emberrel...

Kellene valami külföldi nagyvárosban élni néhány évet , közben elkezdeni egy második iskolát .. el kellene szegődni egy nagy multihoz gyakornoknak - remek referencia a cv- ben-
el kellene menni arra a feszengős állófogadásra szerda este - a kapcsolati tőke az nagyon fontos -
meg kellene tanulni egy újabb hangszeren jatszani , gyűjteni kellne valami decemberi napfényes tengerparti nyaralásra ,balanszba hozni a jobb és a bal agyféltekémet ( esetleg egy jobb agyféltekés rajztanfolyam ? ) meg kellene nézni azt a századfordulóban játszódó filmet. 

Gondolni kellene a jövőre - ideje takarékbetétbe fektetni -. Kitartóbbnak kellene lenni . Öt éves tervet kellene írni , meg amúgy spontánnak is kellene lenni ...nna, de vissza kellene térni a hétfő reggelre - az itt és mostban kellene élni ( jajj el kellene olvasni újra azt az Ekhart Tolle könyvet )
át kellene nézni ala levelezéseket is - lássuk : kuponnal kellene fehérjeport vennem- most nagyon megéri - főzőtanfolyamra kellene mennem, adakoznom kellene arra a számlaszámra , meg kellene rendelnem azt az új táplálékkiegészítőt - mert a szabadgyökök , meg a mimikai ráncok ...-
napi hét órát kellene aludnom legalább -a kevés alvás megbetegít és különben is hízlal - . 

Meg kellene látogatni a rég nem látott vidéki rokonokat , több időt kellene tölteni a barátaimmal , jobban kellene szeretni , türelmesebbnek kellene lenni , meg kellene látni a részleteket és értékelni az apró szèpségeit az életnek -ideje hálanaplót vezetni - el kellene köteleződni valami vallási irányzathoz - jól jöhet még kapaszkodónak nehéz napokon ...

Takaritani kellene a lakásban , görcsmentesen kellene élni , meg kéne élni minden pillanatot ..Hűnek kellene lenni önmagamhoz - tudni kellene , hogy ki az az önmagam ...-Le kellene vinni a szemetet .

ja kérem,még levegőt is kellene venni ... ? Hogyne , KELLENE .."

Rettentően nehéz ez.

Amikor arról énekelt valaki egy dalban, hogy "I dont know who I am" vagy "I am trying to find my way", tini koromban azt hittem értem, hogy ez mire vonatkozik. Ha tudtam volna, hogy huszonöt évesen végképp fogalmam nem lesz róla, hogy ki vagyok, hol vagyok, aki vagyok miért vagyok és ahol éppen vagyok miért ott vagyok, akkor csak legyintettem volna azokra a gondokra, amit akkor gondnak éltem meg.

Kihatott a jelenlegi énemre, ez szinte biztos...de akkor nem volt ekkora küzdés minden nap.

Számomra is megdöbbentő néha, hogy mennyire képes vagyok belesimulni a környezetbe és azt csinálni, amit elvárnak tőlem. Amikor azt gondoltam, hogy én nem leszek olyan, mint azok az emberek, akik körülvesznek, nagyot tévedtem. Én is ugyanolyan vagyok, mint bárki más.

Egyik pillanatban ez rettenetesen megnyugtató, a többiben pedig pánikolok. Mit csinálok rosszul? 

De a legnagyobb kérdés: amit rosszul csinálok, TÉNYLEG rosszul csinálom, vagy csak azért érzem ezt, mert olyan emberekhez hasonlítom magam, akiknek az életük felszínét ismerem akár a közösségi oldalakról, akár abból a néhány összefutásból a városban, ahol nagy mosollyal mindketten elmondjuk, hogy mennyire fasza minden és igen-igen, minden rendben, de csak azért, mert ha belekezdenénk a problémás dolgokba, itt ülnénk reggelig..?

Én mindig hiperérzékeny voltam a világ dolgaira. Amikor a terrortámadás volt 2001-ben, én zokogtam. 13 éves voltam, azt sem tudtam, hogy lényegében mi történik, csak azt tudtam, hogy valami rettenetesen rossz. Minden pillanatra emlékszem, hol voltam, kivel. Néhány éve újranéztem youtube-on, ahogy belecsapódnak a gépek az épületekbe..és egyszerűen majdnem elájultam. 

Minden nap folyik, ömlik a facebookon a rengeteg rossz, az olyan megosztott tartalmak, hogy ki gyilkolt meg kit, hogyan, hol...melyik ország áll a csőd szélén, milyen velejéig rodhattak a politikusok és mi robbant már megint fel. És nem tehetek róla, rákattintok, elolvasom, megijedek, szörnyülködöm a  borzalmakon.

Nem bízom senkiben és nem merek este futni menni.

Hát hogy lehet így élni?

Egy ideje rettenetesen mérges vagyok azokra, akik gyilkolós, darabolós, véres képeket meg cikkeket osztanak meg. Én még a hozzárendelt KÉPET sem akartam volna megnézni, nemhogy elolvasni a történetet! Nagyon sok mindenkit tiltottam már le emiatt.

És ez csak az egyik aspektusa annak a nyomásnak, aminek kapcsán a fenti írásban magamra találtam. Ne is beszéljünk arról, hogy hogy kéne kinéznem, mit kéne hordanom, kivel kéne barátkoznom, mennyire kellene sikeresnek lennem és emellett tökéletesen kiegyensúlyozottnak kellene éreznem magam.

Hát én nem érzem magam kiegyensúlyozottnak.

Én élvezem azokat a perceket, mert mostmár csak percek, amikor a mérleg egyensúlyban van, a jó és a rossz nem bolygatja egymást és egy viszonylagos nyugalom van a lelkemben. De már néha attól is megijedek, ha ezt érzem, mert ki tudja, mi jön a következő pillanatban.

Érdemes úgy élni, hogy még a boldog pillanatokat sem tudod normálisan megélni?

Ilyenkor a jó régi tanács, hogy foglald el magad tennivalókkal, akkor nem gondolsz hülyeségekre és nem agyazol olyan dolgokról, ami nem odavaló.

Bitch please!

A mi generációnk olyan multifunkcionális elmével rendelkezik, hogy miközben egy tárgyaláson ülök, jegyzetelek, négy másik tab van megnyitva a böngészőben és öt dolgot csinálok egyszerre, miközben szépen mosolygok és írom, amire kérnek.

Hát így ne tudnék ilyen dolgokon gondolkodni?

Nem tudok lazítani, nem megy sehogy, ez most jelenleg a hatalmas challenge. 

Nincs az az igazi, mély sóhajtás, hogy ezaz, most végre pihenhetek.

Nem érzem soha egy másodpercig sem, hogy megérdemelném, annyi minden van, amit még csinálni kell.

Ha pihenek, lemaradok rengeteg mindenről.

Ahogy reggel felkelek, ezek a gondolatok üdvözölnek és özönlenek be az agyamba, hogy elfoglalják a helyüket. Ők nem pihennek, nekik nincs vesztenivalójuk. Itt egyedül nekem van.

Néha azt gondolom, hogy sikerül kizárni dolgokat. Aztán egyszercsak magamat érzem kizárva belülről. Kívülről nézem, ahogy megnyugtató tónussal, bólogatva, mosolyogva beszélgetek és magam is csodálom magam, hogy erre képes vagyok.

A villamoson azon gondolkodom, hogy most bárcsak valaki bemondaná, hogy egy perc múlva megkezdjük a felszállást, a következő állomás nemmondjukmegmi, de jó lesz.

Néha olyan jó lenne kiszakadni abból, amiben vagy, leszállni a buszról egy olyan állomáson ahol nincs dolgod és csak nyalogathatod a sebeidet amit azon az úton szereztél, ami a célba visz.

Amikor olyan okosságokat hallasz, hogy "nem a cél a lényeg, hanem az út, ami odavisz", hevesen bólogatsz, megosztod a facebookodon...és azt hiszed, hogy ettől tudod is, hogy ez mit jelent.

Ez az év minden szempontból sorsfordító volt és egyre közelebb kerülök egy olyan valakihez magamban, akivel még soha nem találkoztam.

El tudtok képzelni engem, az ÉNEKESNŐT, a HAVERT, a KÖZPONTI EMBERT, mint egy csöndes, visszahúzódó, halk alakot?

Nem tudtok. Mert én nem akartam soha, hogy így lássanak.

Hihetetlen érzés azzal megbarátkozni, hogy nem akarok kitűnni. 

Nem vagyok már zenész, remélem egyszer még visszatérek oda. Nem akarok nagy tömegnek zenélni, én csak azt az érzést akarom vissza, amit a zene adott az elején. Azt az energiát, azt a feszültség-levezetést.

Nem járok már sehova, mert nem látom értelmét, hogy másnap úgy keljek, hogy nem emlékszem rá. Viszont utaznék... az esőerdőket, San Francisco-t, Bali-t, Rómát, Velencét, New Yorkot megnézném. 

Szeretnék külföldön élni...de nem bármi áron és nem mosogatásból. Ha már eddig felküzdöttem magam itthon, ahol vagyok, örülnék, ha ott sem a nulláról kellene kezdenem.

Örülök, hogy ez az időszak akkor jött el, amikor már körvonalazódik, hogy mivel szeretnék foglalkozni, hogy kivel akarok lenni, hogy mik a rövidtávú céljaim. A hosszútávúakról jelenleg még álmodni sem merek...de lehet, hogy ez az időszak azért jött el, mert ott vagyok, ahol. Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Szóval most ezzel az új, visszahúzódó én-nel barátkozom. Már nem érzem magam rosszul amiatt, hogy nem vágyom semmire, ami megvolt és már nincs meg, mert ezek a dolgok nem elégítenek ki. Új dolgokra vágyom, nem nosztalgiázom arról, hogy milyen volt régen. Igyekszem megtalálni, ami a visszahúzódó énem lelki békéjéhez kell. Szeretném elfogadni magam úgy, ahogy vagyok.

Tervben vannak véve a jógaórák és valami rejtélyes oknál fogva rettenetesen szeretnék lovagolni járni. Állatokkal foglalkozni. Erdőben mászkálni. Írni szeretnék. Küzdősportot szeretnék, ezt a sok dühöt valahogy le kell vezetnem magamban, ami az évek során felgyülemlett. De minimum egy boxzsákot.

Mert ha azt akarom, hogy ki legyen egyensúlyozva a jó és a rossz, tennem kell érte, hogy a 24 órában az arcomba fröcskölt rossz mellett tudjak a jó dolgokba kapaszkodni.

And we are moving on again...

"Kis" kihagyás után visszatértem!
Sajnálom, hogy így alakult, magam miatt is, hiszen amikor nem írok, akkor rettenetesen hiányzik ez a tevékenység. A munkahelyemen viszont eléggé le voltam foglalva az írással és azzal, hogy ébren próbáljak maradni a (nekem) kora reggeli ébredés ellenére, így estére nem nagyon maradt már energiám.
Néhányótoknak már nem lesz meglepő hír, hogy az előző bejegyzésben említett munkahelyem már nincs meg.

A lényeg, hogy nem csak azért kell néha kilépni a komfortzónádból, hogy új területeken találd magad, amelyekkel sikeresen megbírkózol, hanem azért is, hogy rájöjj: ez pont nem az, amit te szerettél volna csinálni.

Bevallom, amikor rámtört ez a felismerés, kétségbe estem. Adott volt egy nagyon jó munkakör, jó lehetőségekkel, jó fizetéssel, de valami mégsem állt teljesen össze.

Pro és kontra listát gyártottam és szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ezzel a munkakörrel semmi probléma nem lenne, ha már tíz éve lennék a szakmában és jóval tapasztaltabban mentem volna neki a dolognak. Nem amiatt aggódtam, hogy nincsenek meg a képességeim, hogy a feladatot menedzseljem - tudtam, hogy úgy megoldottam volna a feladatot, hogy maradhattam volna ebben az állásban ha esik, ha fúj. Volt benne kihívás, volt benne ismeretlen, volt benne lehetőség..viszont valahogy többre vágytam.

Sokat beszélgettünk erről itthon is, sokat gondolkodtam róla egyedül is. Hülyén hangozhat, amit most írni fogok, amikor olyan világban élünk, hogy az ember azonnal lecsap egy olyan lehetőségre, ami az útjába kerül, hiszen sokan hónapokig nem jutnak munkához, pedig többdiplomás emberek. Én is ezt az elvet követve ugrottam neki a munkámnak, de el kellett ismernem, hogy talán kicsit elhamarkodott döntés volt.

Nem tudtam, hogy mitévő lehetnék, zaklatott voltam emiatt, nehezen aludtam el. Ilyenkor mindig egy meditációs gyakorlatot alkalmazok. Lefekszem, veszek három mély levegőt és elképzelem a következő napomat onnantól kezdve, hogy kilépek az ajtón. Sorra veszem, hogy mi fog történni, persze minden pozitív kimenetelű lesz. A gondolatától, hogy egy sikeres napon vagyok túl, amikor gondolatban másnap este ágyba kerülök, már olyan önbizalom-löketet kapok, hogy boldogan alszom el. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy képes leszek elérni a kitűzött céljaimat és várom a másnap kihívásait. Elalvás előtt elmondom magamnak, hogy milyen életre vágyom. Milyen embereket szeretnék magam körül tudni. Mit szeretnék érezni, amikor visszanézem egy napomat, hetemet, hónapomat, életemet.

Másfél-két hétig "dolgoztam" ezen minden este, plusz elindulás előtt is már teljesen felöltözve lefeküdtem az ágyba, három mély levegő és csurig töltöttem a koponyámat pozitív gondolatokkal.

Higyjétek el, így még a 8-as buszon utazni is élvezet! :)

Hiszek a vonzás törvényében, így a sorsnak sem kellett több: egy olyan visszautasíthatatlan lehetőséget kaptam egy ügynökségtől, aminek nem tudtam ellenállni. 

Az, hogy teljesen olyan kondíciók mellett dolgozhatok, amire mindig is vágytam...ezt a legmerészebb álmaimban és mantrázásaimban sem gondoltam. :)

Rettentően nehéz volt egy nagyon produktív és jó irányba haladó hónap után azt mondani a főnökömnek, akit nagyon megszerettem ez idő alatt, hogy el kell mennem...viszont abból fakadóan, hogy hihetetlenül kedves nő, aki önmaga építette fel a saját cégét és tudja, hogy milyen nehéz néha önző döntéseket meghozni, megértette. Az utolsó hét nehéz volt, de mindent elkövettem, hogy megfelelő utódot találjak a helyemre és minden információval ellássam őket, ami a távozásom miatt felmerülhet, mint probléma. Azt hiszem, ez sikerült is.

Az utolsó és az első napomat pont egy hétvége választotta el. Pont annyi, amennyi regenerálódásra szükségem volt, hogy újult erővel vessem bele magam a jövőmbe. Abba a jövőbe, amire igazán vágytam.

Rá kellett jönnöm, hogy az ügynökségi lét az, ami nekem való. Hihetetlen érzés, hogy már az első hét iszonyatosan produktív volt és pozitív eredményeket hozott, emellett pedig olyan gyorsan röppent el, mintha nem is lett volna. Rengeteg munkával, információbefogadással, új arcok megismerésével, új szabályok tanulásával telt. Még mindig a tanuló-fázisban vagyok, de már most bezsebeltem néhány sikeres expedíciót. :)

És tudjátok mi a legdurvább? :)

Életem első munkahelye, ahol otthonról dolgozom. :)

Még meg kell tanulnom beosztani az időmet, mert az első héten már volt olyan, hogy csak egy kis mosogatás, csak egy adag mosás és fél éjfélkor még mindig dolgoztam :D, de idővel ebbe is beleszokik az ember.

Rengeteget feszegettük itthon a home office dolgot, többször jutottunk arra, hogy a kutya szempontjából is mennyire kifizetődő lenne egy ilyen megoldás és most tessék, itt vagyok. :)

Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy hová jutottam, amióta elindultam ezen az utamon. 

Idén 10 éve, hogy felköltöztem Budapestre. Még látom azt a kislányt, aki pattanásosan, acélbetétes bakancsban, csúnya hajjal, Nirvanát hallgatva azt sem tudja, hogy hova visz a hetvenkettes troli és franciaóra helyett eszi a hatalmas rántotthusos majonézes zsömlét a sulibüfében. :D

Ahhoz képest, hogy akkor nem tudtam, hova tartok, csak vártam, hogy vége legyen a tanóráknak, mára már túlvagyok egy zenei minikarrieren, rengeteg álláson, rengeteg költözésen, jópár kapcsolaton mind párkapcsolat és baráti kapcsolat szempontjából és kezdek ott lenni, ahol igazán lenni szeretnék.

Bár senki nem mondja, de ha mondaná se hinném el, hogy ennyire nehéz lesz az élet. Viszont néha érdemes az embernek visszanéznie egy kicsit, hogy tudja: lehet, hogy a lépései abban a pillanatban nem tűnnek olyan nagynak, de évek távlatából nézve: a sok kicsi sokra megy. Innen nézve minden egyes pillanata megérte.

Szép hetet mindenkinek!

Careful what you wish for cause you just might get it

Az egyetlen mentségem arra, hogy nem írtam eddig az, hogy elkezdtem dolgozni. Elég nehéz visszaszokni a 6:30-as ébredésre, utoljára általánosban kellett (gimiben is kellett volna, de ott megtagadta a szervezetem, nem hibáztatom. :D).

Elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen. Új emberek, új környezet, új útvonalak. Néhány hónap alatt rögzül, általában észre sem veszi az ember, mennyire gyorsan, főleg ha sok a feladat.

Itt most nagyon sok a feladat. :)

Egy új helyre beilleszkedni mindig nagyon nehéz. Első körben bizonyítanod kell a pozíciódnak megfelelően, hogy nem hiába vettek fel, csak utána tudod kivívni a munkatársaid elismerését. Nem várhatod el elsőre, hogy mindenkivel megtaláld a közös hangot, a közös témát, hanem neked is dolgozni kell rajta. Ugyanolyan nehéz megszokni más emberek szokásait, mint nekik a tieidet. Én pl. nem tudok máshogy dolgozni, mint hogy közben szóljon a fülemben a kedvenc zeném, engem ez nagyon inspirál és a HPS-nél mindannyian így csináltuk ( észrevettem magamban, hogy az utóbbi időben többször mondtam azt, hogy "..., mint a HPS-nél", mint bármi mást. Érdekes, hogy mennyire megragad az emberben az első munkahelye és azok a példák, amiket ott tanult. Ettől nagyon nehéz elszakadni, de minél több tapasztalata van az embernek, annál jobban tudja szűrni, hogy mit vigyen magával a következő állomásra.). Itt senki nem hallgat zenét és fura is nekik hozzászokni, hogy nekem erre szükségem van. De idővel én sem számítok majd újnak és nem lesznek csodabogár dolgaim. :)

Két hete dolgozom, de olyan, mintha sokkal régebb óta ott lennék. Lassan átlátom a dolgokat. Beosztásom szerint Creative Media Director vagyok, elsősorban PR, kommunikáció és social media területeken vannak teendőim, de alapvetően mindenki csinál mindent, mindenki foglalkozik mindennel.

Nagyon sok mindent tanultam már eddig is és abból tudom, hogy jó helyen vagyok, hogy munkaidőn kívül is folyamatosan azon gondolkodom, amiken bent az irodában. Rettentően sok ötletem van és minél inkább otthonosabban érzem magam az új helyen, annál több ilyen kreativitás fog felszabadulni.

Azt hiszem, az embert nagyon könnyen viszi előre a lehetőség, a tapasztalat, hogy olyan új embereket ismerhet meg, akik inspiráló jelleggel hatnak rá és akik elgondolkodtatják az élet alapvető dolgairól, vagy az emberekről, akik körülveszik a mindennapokban.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy lépjen ki a komfortzónájából és próbálkozzon olyan területeken, ahol még nem járt. Nem mondom, hogy könnyű lesz, nagyon nehéz lesz. Rá kell jönnöd, hogy nem körülötted forog a világ és hogy neked is forognod kell ahhoz, hogy a világ meglásson, elismerjen, megszeressen. Minél nagyobb a tét, annál inkább kell bizonyítanod, hogy te vagy a megfelelő a feladatra. De ennek nem kell egy frusztráló feladatként lebegnie a szemed előtt, ahhoz túl rövid az élet..minden egy LEHETŐSÉG és minden helyzetből van kiút. 

Semmi irányába nem kell elvárást támasztani így a legkisebb dolog is, ami pozitív és visszajön hozzád, egy kincs. A magabiztosság a kulcsa mindennek. Mutathatod a felszínen, hogy minden rendben van, mosolyoghatsz szépen. De ha magadról sem hiszed el, akkor más sem fogja egy idő után, miután az álarcod mögé láttak.

Így hát, ha rossz ahol most vagy, tedd meg az első lépést egy másik irányba. Nem biztos, hogy ez lesz a jó irány, de mindenféleképpen változást fogsz előidézni és sosem tudhatod, hogy éppen kivel hoz össze a sors. 

Ígérem, hogy rendbe szedem a facebook oldalt és ezt a témát még fogom feszegetni, de már megint nagyon fáradt vagyok..:) Úgyhogy irány az ágy, holnap egy új hét vár.

Mindenki vigyázzon magára és hajrá! :)

Jóéjt

THE ULTIMATE FALL PLAYLIST / SZONIKA ŐSZI ZENEÁRADATA NEKTEK!

Már nagyon régóta várlak, köszönöm, hogy egy új lehetőséget és egy új lépcsőfokot hoztál az életembe! :)

Igaz, hogy ma még csak 31-e van, de kicsit előredolgoztam, mert nem bírtam a fenekemen maradni az izgalomtól. :) Most negyed kilenc van, a levegő már hűvös, viszont a ház még beszippantotta az augusztusi nap utolsó sugarait, ami most padlófűtésként melengeti a talpaimat itt a gangon ülve. :)

Megígértem, hogy csinálok egy kis zenei összeállítást arról, hogy milyen dalokat szeretek hallgatni ősszel.
Azt is leírom az olyan zenebuzi olvasóknak, akik olyanok mint én, hogy miért. :)

Alapvetően számomra az albumok tesztelése mindig a BKV-n történik. Ha kijön valami újdonság, felteszem a telefonomra és nekiindulok...a buszon, a villamoson, a metrón arra figyelek, hogy mit hallok, mi fog meg nagyon az adott albumról és szinte azonnal képes vagyok megjegyezni dalokat. Ha megtetszik, utána úgysem nyugszom, amíg nem tudom kívülről! :)
Így volt ez a lentebb található dalok esetében is, remélem Nektek is olyan sok örömet okoznak majd, mint nekem!

Kings of Leon - Knocked up

Rettentő nehéz választás volt a Knocked up, mert a KOL-tól lényegében mindent szeretek, a legelső elmebeteg albumtól a legutolsó, slágergyanús új dalig. Amióta ismerem őket, mindig szükségem van rájuk a telefonomon, nyüszítek, ha véletlenül leszedem. Végigkísértek minden időszakomon és szinte minden dalszöveget kívülről fújok.

John Mayer - Slow dancing in a burning room

John Mayerbe konkrétan voltam szerelmes évekig, a párizsi három hónapom alatt csak őt hallgattam. Tökéletes szöveg, tökéletes hangszerelés, de a barátod azt fogja mondani, hogy egy nyál fos, úgyhogy készülj fel..:)) BKV-n való utazásra különösképpen ajánlott, felmelenget, ha hideg van.  :)

Ez alapvetően az egyik legszomorúbb dala, de olyan tökéletesen van megírva, hogy még a legnagyobb szerelmemben is képes vagyok meghallgatni :)

Spinto Band - Oh mandy

Ezt a dalt elindulásokhoz ajánlom: otthonról, munkahelyről, csak bedugod a fülest a füleidbe, kinyitod az ajtód és beleveted magad a csípős októberi reggelbe, amiből délutánra már rövidujjas, pislákoló nyár lesz! :)

James Morrison - You give me something

Ez egy igazi őszi szerelmes dal, vagy őszbe szerelmes dal, legyen bármi, biztos, hogy pillangókat csal a gyomrodba az aranybarna lehulló falevelek láttán :) ( annyira gagyikat tudok írni, ahogy jön az ősz, dehát ez a szerelem!! :) )

White Lies - Death

Ez a világon az egyik legkedvesebb zenekar számomra, imádom a dalaikat. Azért ezt választottam, mert az életem egy meghatározó szakaszában ősszel ezt hallgattam és mindig, amikor a telefonom véletlenszerű lejátszása ide kapcsol, szeptemberben, akkor hirtelen minden értelmet nyer. :)

Alicia Keys - You don't know my name

Ó, ez már a télbe hajló, hatalmas forró karamelláskávés vagy pillecukros kakaós időszak, amikor otthon kuckózol a jó meleg zoknijaidban a takaró alatt és valami jó könyvet olvasol, kint pedig nagyon hideg van, de nem a depressziós február-március hideg, hanem amikor már közeledik a karácsony hideg. :)

The Strokes - Hard to explain

Ez is egy "régi klasszikus", erről az albumról az egyik kedvenc, bármikor meg tudom hallgatni! Azokra a bulikra emlékeztet, amik előtt otthon nálunk készülődtünk, majd bőrkabát, csizma, csőnadrág, macskaszem, kedvenc sapi és indulhat az este! :)

Jamie Cullum - Don't stop the music

Ez a dal nekem a munkahelyről kilépős, péntek este hazafele BKV-zás. Csodálatos. Többet nem is mondhatok, ezt érezni kell, próbáljátok ki! :)

Phoenix - Consolation Prizes

Ezt a dalt az egyik legjobb barátom mutatta sok sok évvel ezelőtt, azóta is nagyon hálás vagyok neki. Ezt biciklizéskor szoktam nagyon sokat hallgatni, jó ezt hallva száguldozni a városban :)

Paramore - That's what you get

A Paramore dala számomra örök, annyira meghatározta a fiatalkoromat, hogy nem is tudom, mit kezdenék enélkül. Minden évben új, minden évben hatalmasat bukfencezik a gyomrom ennek a számnak az erejétől, amint meghallom útközben. :)

Blind Pilot - Three rounds and a sound

Ez a világ egyik legkedvesebb dala, utazás közben, délután, estefele nagyon különleges hangulatba tudj a varázsolni az embert :)

The Wombats - Moving to New York

Utolsóként pedig álljon itt ez a brit remekmű! Ők alapvetően értenek hozzá, hogyan írjanak rossz időhöz zenét, ezért sem kell ezt a dalt sem túlmagyarázni. A hangulata kicsit borús, én a bal lábbal felkelésekhez tartogatom általában. :)

Remélem jó tippeket adtam, de ha valaki valami igazán finomra és különlegesre vágyik, annak csak ajánlani tudom az én mentorom, zene-dealerem blogját, a Wltr's life-ot!

Mindenkinek további szép estét, WELCOME SEPTEMBER! :))

Szoni

We accept the love we think we deserve.

Viszonylag régen írtam, jó sok minden történt.
Többek között az, hogy meglett a KRESZ-vizsgám és...
dobpergés..
VAN MUNKÁM! :)

A barátom szerint meglepően gyorsan találtam, de számomra az elmúlt három hét volt az utóbbi idők legnagyobb szenvedése.
Azt hiszem, egy pillanatot nem bírtam volna tovább munka nélkül.
Eleinte igyekeztem úgy beosztani az időmet, hogy legyen célja a napjaimnak. Mindig volt valamit csinálni, volt valaki akivel találkozhattam, de a közepe felé - a huszonhatodik sikertelen álláshirdetésre való jelentkezés után - kicsit feladtam. Minden héten volt legalább egy nervous breakdown, amikor tényleg nem hallottam senkiről aki reagált volna a megkeresésemre és már láttam magam előtt, ahogy a mekiben kávét főzök az egy éves ügynökségi tapasztalatommal.

Három helyről kaptam visszajelzést és azt hiszem nagyon szerencsés vagyok, mert mindhárom cég releváns volt a szakmai tapasztalatommal és nagyon izgalmasnak ígérkeztek az interjúk.
Az persze mindenkinek egyértelmű ugye, hogy egyetlen olyan helyről sem kaptam visszajelzést, ahol nincsenek ismerőseim..kiírtam Facebook-ra, hogy ha bárki tud hozzám illő munkát, az jelezze és erre jött háromból két lehetőség, a harmadikat pedig egy volt kollégám segített intézni.
A három közül egy volt ügynökség, ahol ugyanazt csinálhattam volna, mint amit az előző egy évben, csak kisebben, kicsit monotonabb verzióban, nem igényelt kifejezett kreativitást, ami egy kicsit zavart, de úgy voltam vele, hogy legyen ez a legnagyobb problémám, az életem rengeteg területén megvalósíthatom önmagam ezen kívül.
A második egy külföldi továbbtanulással foglalkozó cég volt, akik nagyon fiatalok, nagyon szimpatikusak és hihetetlenül jófejek voltak. Érződött, hogy maximálisan komolyan veszik a munkájukat, hiszen egy olyan 75 perces interjún vettem részt, amely állt egy személyiségi és egy technikai részből! :) Minden kérdést imádtam, nagyon kreatív pozíció lehetett volna...ha nem tudom már szinte biztosan akkor, hogy a harmadik hely - ami egyébként az interjúk sorában az első volt - teljesen levett a lábamról.

Adott egy kozmetikai cég, amelyben az anya-lánya pároson kívül még 6-7 fiatal, mosolygós, kedves nő dolgozik. Egy nagy családi ház Budaörs felé, amelyben már a belépésemkor olyan finom illatok terjengtek, mint amikor bemegyek a kedvenc szappanboltomba körülnézni, vagy inkább körülszagolni..
Az elején féltem egy kicsit, de minél többet beszéltek az interjúztatóim, annál biztosabb voltam benne, hogy ez nekem a tökéletes pozíció. És nem mellesleg - ilyen szeretettel senkit nem hallottam beszélni a munkájukról! Ez nekem rettentően fontos, hogy az emberek szeretnek ott dolgozni, de nem droidok, hanem hús-vér emberek hobbival, baráti társasággal, ÉLETTEL.
A munkaköröm kicsit PR, kicsit social media, kicsit minden, amiben segíteni kell.
Azt hiszem, én is szimpatikus lehettem, hiszen néhány mondat és ötletfoszlány után lényegében ott helyben megkaptam a munkát és azt mondták, hogy szívesen várnak - minél előbb, annál jobb.
Két órán át tartott az interjú, de egyáltalán nem tűnt annyinak, csak azon kaptam magam, hogy mindjárt elkések a következőről. Még gyorsan körbevezettek én pedig száguldottam tovább.

Már a taxiban járt az agyam, hogy mihez kezdenék, ha ide kerülnék. Nagyon izgalmas volt, bár nem gondoltam volna soha, hogy ehhez a világhoz - kozmetikumok, kozmetikusok és illatos, finom krémek - valaha közöm lesz.

Amint túl voltam a második interjún is, egy ebédre siettem, ahol a beszélgetésünk végére már tudtam: eldöntöttem, hogy hol szeretnék dolgozni.
Az ebédpartnerem élete mindig is nagyon inspiráló volt számomra, Ő tanított engem még anno, amikor a Werk-be jártam. Az ebédünk során nagyon sokat mesélt arról, hogy hogy él, mit csinál, miken ment keresztül. Mesélt olyan üzleti partnereiről, akik milliárdos létükre minden hajnalban verejtékben úszva riadnak fel álmukból, hogy mi lesz, ha csődbe megy a cégük. A gyerekeikkel nem foglakoznak, az élet apró örömeit már nem látják meg. Belefásultak a pénzkeresésbe és a pénzük számolgatásába, talán az ÖRÖM szó már ki is törlődött a szótáraikból.
Ő elmesélte, hogy rengeteget dolgozik, de ami megilleti, azt meg is keresi. Számomra Ő egy szuper példa arra, hogy ha elesel akkor hogyan állj fel, hogy hogyan ne ugorj bele egy olyan állásba, ami sok pénzt kínál, de önmagadat elveszíted az évek során, hogyan értékeld az apróságokat is az üzleti sikereid mellett.
Én szeretnék egy olyan munkahelyet, ahol látszom. Nem olyat, ahol egy vagyok a sok közül, vagy egy kiskosztüm vagyok a sok közül. Nem akarom, hogy bekebelezzen egy multi és amikor végre van egy kis szabadidőm ne tudjam mire fordítani, mert elfelejtettem hogyan kell élni.
Azt gondolom, hogy 25 évesen, két éves szakmai tapasztalattal, ennyi ambícióval és lelkesedéssel, amivel hozzáállok az élethez, MEGÉRDEMLEK egy olyan munkahelyet, ahol jól érzem magam. Ahol nem néznek ki, ha este nyolc helyett fél hétkor (tehát még igy is bőven a túlórán belül) állok fel az asztalomtól, mert azt érzem, hogy nincs kedvem gürizni más pénzéért. Azt szeretném érezni, hogy az eladások, a fejlődés és az előrelépés engem is ugyanannyira motiváljon, mint a főnökeimet, mert az én érdekem is, hogy hogyan alakul a cég sorsa. A többiek pedig tudjanak arról, ha valamit jól csináltam, ne haljon el a harmadik asztalsornál a hír úgy, hogy a végén azt kérdezik: Ki az a Szoni?

Majd nem utolsó sorban, kiderült, hogy mások busás összegeket fizetnek neki egy óra tanácsadásért, én pedig megnyertem Őt egy ebédre. :D Azt hiszem , hogy tényleg nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen embereket ismerhetek!

És azért is szerencsés vagyok, mert Mártival, aki az Alla Natura brand managere, körülbelül 16 éves korunk óta ismerjük egymást, amikoris egy hiperkarma koncertet együtt ugráltunk végig, majd azóta csak facebookon követtük a másik sorsát - Ő pedig amikor látta a kiírásomat, hogy munkát keresek, egyből lecsapott rám és így kerültem be ebbe a szuper csapatba mint kreatív marketing manager. :)

A kihívásokat már nagyon várom, egy teljesen új világba kell újra beletanulnom. Ez van - ez a harmadik évem, hogy iskolakezdésnél belefogok valami új dologba. Ez azt hiszem, a lehető legjobb dolog, hiszen kihozom az életemből a legtöbbet, amit tudok.
Ha nem is sulikezdés ez, az szinte biztos, hogy rengeteget kell idén tanulnom. :)

A legfontosabb az egészben talán az a tény, hogy annak ellenére, hogy néha elbizonytalanodtam és néha borús látomásaim voltak a jövőmet tekintve, de soha nem gondoltam azt, hogy nem fogok semmit sem találni. Biztos voltam benne, hogy azáltal, hogy egy ajtó becsukódott, nagyon hamar ki fog nyílni egy új.
Mindenben meg kell látnunk a jót ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Én maximálisan a vonzás törvényében hiszek, minden a hozzáállásunkon múlik.
Így hát akármennyire is szarban vagytok, sose engedjétek el azt a tényt, hogy minden megvan bennetek, ami az álmaitok eléréséhez kellhet. Ez most nem egy ilyen magasztos bullshit, hanem TÉNY.
Ne hagyjátok senkinek, hogy ezt elnyomják bennetek és azt érezzétek, hogy semmire nem vagytok jók.
Én vagyok rá az élő példa, hogy amit elhiszel magadról, azt kapod.

Szóval, kalandra fel, hétfőtől jön egy új világ!! :)

Szép estét, jó hétvégét, jó bulizást mindenkinek :)

Szoni

never let your fear decide your fate

Lassan vége a nyárnak, ami engem egy dologra emlékeztet: a sulikezdésre.
A füzetek sorakoznak az üzletekben, csíkos, kockás, üres. Tollak hada, hátizsákok bő választéka.
Emlékszem arra a keserédes érzésre, hogy bár nagyon jó volt az egész nyarat átbiciklizni az utcabeli gyerekekkel vagy görkorizva fagyit enni majdnem minden este és rossz lesz, hogy ez nincs, de az új tanév olyan izgalommal töltött el, amikor általános iskolás voltam, mint semmi más.
Gimiben is éreztem ezt, de ott már nagyobb adag félelem és bizonytalanság társult az évkezdéshez, hogy idén vajon mi vár.

Megint a hatalmába kerített ez az érzés és elkezdtem rajta gondolkodni: vajon hányszor érezhetjük, hogy újrakezdhetjük, új reményekkel, "most majd minden más lesz" felkiáltással?

Elsőként egyből ottvan az újév.
Szilveszterkor nem a kötelező buli, a pezsgő, vagy a világvége a lényeg. Hanem hogy megszabadulsz az előző év terhétől, szinte látod, ahogy lesöpröd egy hatalmas asztalról: fiúk, lányok képei, utazások emlékei, munkahelyi örömök és bánat, családdal kapcsolatos jó és rossz élmények. Dohányzás, túl sok pia, túl sok shopping, vissza kéne venni.
Megígéred magadnak, listát írsz, miket kell betartanod..majd egy év múlva ugyanúgy, fellélegezve söpröd le a képzeletbeli asztalról a jó és a rossz dolgokat és megtisztultan várod, hogy a következő jobblegyen.
Biztosan egyszerűbb lenne, ha elfogadnánk, hogy mindig, minden évben lesz jó és rossz is és nem úgy készülnénk, hogy "na majd EZ lesz az az év, ami megváltja az életem", a legegyszerűbb, ha nem várunk semmit, akkor minden jó pillanat ajándék, minden rossz pedig lecke, amire számítottál és nem az ujdonság erejével hat.

Aztán ott a szülinapunk.
Már a huszonévesektől hallom sokszor, hogy "jajj istenem de öreg lettem", hogy nem várják ezt a napot, mert ez egyet jelent azzal, hogy megint egy évvel öregebbek lettek.
Emlékek, érzések torlódnak ezzel a nappal kapcsolatban, az ember mindig számot vet, hogy hol tart az előzőhöz képest, fejlődött-e, visszalépett-e, vagy esetleg egy helyben álldogál már egy jó ideje.
A szülinap arra jó, hogy emlékeztessen minket: ha rossz helyen vagy, tegyél egy lépést a jó felé, mert egyre kevesebb időd van észbe kapni. Változtatni mindig lehet, de nem mindegy, hogy huszonhat vagy negyvennyolc évesen.
Sokan kudarcnak élik meg ezt a napot, úgy érzik, nem a koruknak megfelelő tudást, tapasztalatot, életet tudnak felmutatni. Mások alkoholba fojtják örömüket/bánatukat, van, aki pedig már reggel hatkor csillogó szemmel ül az ágyában, hiszen ez az Ő napja.
Ahány ember, annyi féle reakció létezik erre az újrakezdésre, ahogy idősödik az ember, inkább vegyül keserédes ízzel, mint száz százalékosan örömmel.
Így huszon iksz évesen nem látok rá, milyen lesz, amikor gyerekem lesz, valószínűleg a saját szülinapom lesz a legutolsó, ami érdekelni fog, örülök majd, ha aludhatok :D, de biztosan ez is változik idővel.

És a harmadik nekem a tanévkezdés.
A szeptember mindig nagyobb erővel bír, mint egy újév.
Nem csak azért, mert imádom, az őszt, nincs még egy ehhez fogható évszak, ahol hordhatsz végre csizmát, akár szoknyával, harisnyában, bőrkabátot, vastag pulcsit a hétvégéken pufimellénnyel :D,
ihatod a forró kávét/teát a Starbucksban a barátnőiddel, miközben odakint már láthatóan elfáradt a nap és kómásan süt bele a délutánba, vagy ha nem, akkor borús felhők fedik az eget.
Imádom, ahogy az izzasztó nyár után bekúszik a hideg az életbe, amikor kimész, mélyet szippantasz a levegőbe és ÉRZED a levegőt..ilyenkor nagyon tudok ajánlani egy Szigetkör futást azoknak, akik valami maradandó élményt szeretnének, számomra ennél tökéletesebb feltöltődés nem is nagyon létezik.
Mostmár a Duna parton futás jön, de legyen az bárhol, a lényeg, hogy szinte látod a hideget ráülni a városra, sokkal tisztább lesz minden, kikristályosodik..csodálatos.

Elengedhetetlen része az ősznek az igazi, ultimate őszi playlist a telefonodon.
A következő bejegyzésben összeállítom majd az én ultimate list-emet, de tökjó lenne, ha ti is megírnátok, hogy mik azok a dalok, amiket szívesen hallgattok ilyenkor. :)



Mindig azt éreztem régen ősszel, hogy szerelmes vagyok, függetlenül attól, hogy volt-e valakim.
Ilyenkor alapvetően a városba szerelmes az ember...szép ez nyári éjszakákon is, de valamiért számomra a szeptember-október, de még a november sem fogható semmihez. :)

Szóval, most lebuktam: szerelmes vagyok az őszbe.
De azt gondolom, amíg ez egy olyan szerelem, amiben életem férfija is osztozik, addig aggodalomra semmi ok: sosem lesz féltékeny. :))

Jövő héten két állásinterjú is vár, hétfőn és kedden. Mindezek előtt pedig szombaton a rettegett KRESZ vizsga.
Gondoljatok rám, ha lesz néhány percetek a mantrázásra, én nagyon izgatott vagyok mindegyiket illetően :)

Közben este lett, megint kihúztam a kis konyhai széket a gangra és innen írok nektek, miközben élvezem, hogy a hűvösbe hajló levegő csiklandozza a lábaimat.
Jön az ősz!! :)

Mindenkinek szép estét! :)

Sex and The City

Hihetetlen, hogy képes vagyok nyolcszázötvenezerszer végignézni a Szex és Nyújork filmet, sorozatot, bármit. Minden évben legalább egyszer kipörgetem a hat évadot, a filmet pedig legalább 2x megnézem.
A második már nem tetszett annyira, de AZT IS képes vagyok megnézni (és már töltődik is le).

Vannak dolgok az életben, amik nem változnak.
Azt hiszem, ezek azok a dolgok, amik segítenek változni..mert évről évre látod, van viszonyítási alapod, hogy amikor legutoljára voltál ott/csináltad/nézted, akkor milyen volt az életed.
Ilyen nekem egyébként a Sziget Fesztivál.

Tegnap már "nyugdíjasként' szürcsölgettem a fröccsömet az odavezető úton, kényelmesen hajókázva, balomon életem szerelmével. A jegyet kitrükköztük olcsóbban, a hetijegyet napijegyre (és egy kis pénzre) váltottuk, mert úgy éreztük, nincs értelme több napra kimenni.
Én 13 éves korom óta járok ki minden évben, azt hiszem nem volt olyan év azóta, hogy ne lettem volna ott.
Nagyon nosztalgikus volt az idei, talán pontosan azért, mert nem úgy mentem ki, hogy ki tudja, mit hoz ez a nap, hanem úgy, hogy én határozom meg, mit hozzon ez a nap.
Három konkrét célpont volt: egy finom hot-dog, a minifánk és egy jó Editors koncert.
Ezeket így sorjában ki is pipáltam!
Így lettem 21.45-re abban az állapotban, hogy tökéletesen elégedett vagyok azzal, amit a jegyemért kaptam, így szépen visszapattantunk a hajóra és hazamentünk.

Ahogy ott bent jártunk-keltünk, az emlékek, élmények csak úgy csapkodtak balról-jobbról.
Volt itt minden: hatalmas táncok, hajnalban HÉV-vel hazavonaglás, férfiak, barátnők, házasság, pizzaszelet, új barátok, koncertélmények. Összeveszések, kiabálások, sírások, dráma. Minden, amit meg lehet élni egy Sziget Fesztiválon (érzelmileg, mert a sátorozásból sosem kértem), az nekem megadatott.
Nagyon jó érzés volt visszagondolni, viszont sosem voltam ennyire hálás még a sorsnak, hogy ott vagyok, ahol éppen jelenleg.
Azt éreztem - és lehet, hogy a kiegyensúlyozott körülményeim miatt is van ez -, hogy már nem bírnék ittlenni hajnalig, már nem tudnék úgy bulizni, már nem élvezném ezt a helyzetet, kinőttem.
Talán azért, mert pontosan tudom, hogy azok az emberek, akik 25 éves koromra fontosak lettek nekem, azokat nem itt találom meg.
Hanem az egyiket Vácon, a másikat Chicagoban, a harmadikat Dunakeszin, a negyediket pedig a Toldi  klub fölött egy macskával, egy tengerimalaccal és egy vadnyúllal.
A legfontosabb pedig itt áll mellettem és éppen nagyot kortyol egy hatalmas pohár fröccsbe.

Minden évben az volt biztos, hogy valami más lesz. Más élethelyzet, más fiú, más szerelem, más társaság, más emberek.
A Sziget viszont mindig állandó. Megnyugtatóan állandó!
Megnyugtató a dobhártyámon doboló basszus, a külföldiek ordítozása, a németek tömegbe-pohárdobálása, a szagok, illatok, az idegenek és az ismerősök.
Az egyetlen hely, ahol a tömeg nem zavar, ahol a por a cipőmön nem zavar.

Aztán rájöttem, hogy egy dolog van, amiben különbözik ez a Sziget a többitől: nem vagyok már elveszve.
Nem vagyok az a lány, aki lüktető halántékkal, lefelé görbülő szájjal, lemerült telefonnal csámborog és nem találja a többieket.
Nem vagyok az a lány, aki a padon ül a Zen Caféban, amíg a többiek a deltás olasz fiúkkal ropják, Ő meg már józan és durcás és haza akar menni.
Nem vagyok az a lány, aki a negyedik napon a fáradtságtól depressziósan megkérdezi magától: mit keresek itt?
Nem vagyok az a lány, aki beül egy fiú ismerős mellé a taxiba és hazamegy vele, csak hogy ne kelljen ma egyedül lennie.
Nem vagyok az a lány, aki hányingerrel küzdve, lefolyt sminkkel a fején ébred egy teljesen idegen helyen.
És nem utolsó sorban: nem vagyok az a lány, aki hajnali ötkor mocskosan, a tüdőgyulladás első jeleivel küzdve, éhesen azon gondolkodik a HÉVen, hogy valamit biztosan nem csinál jól.

Elkaptam a barátom kezét, Ő pedig reflex-szerűen megszorította és az ujjai átkulcsolták az ujjaimat.
Olyan természetes, mintha levegőt vennél.
Olyan ösztönös, mint amikor nyelsz, pislogsz, ásítasz.

Az idei Sziget új, bizsergető, legfontosabb, legmegnyugtatóbb felfedezése: a rengeteg változás mellett, ami az elmúlt egy évben történt, már nem az számít, hogy mit csinálok rosszul, hogy mit várnak el tőlem, hogy mennyit iszom, vagy mit gondolnak rólam..Hanem  minden, ami van és aki van.
EZ számít.