oh look what you've done you've made a fool of everyone

Azt gondolom, hogy nehéz napja, rossz időszaka, szerencsétlensége mindenkinek van, volt és lesz.
Nem egyszer éreztem kilátástalanságot vagy egyetemes szomorúságot dolgok miatt, de hiába próbálnám azt gondolni, hogy ez csak velem van így, talán az nyugtat meg, hogy pontosan tudom, hogy nem vagyok egyedül. Hogy hogyha elmesélem valakinek, mi bánt, akkor segítséget kapok egy ölelés, egy meghallgatás vagy vélemény-nyilvánítás formájában.

Mivel olyan típusú ember vagyok, akivel minden megtörténik és aki nem mindig biztos abban, hogy teljesen normális, nekem is szükségem van lazításra, arra, hogy lenyugodjak. Az ilyen szennyedék időben rettentően nehéz az élet napos oldalát meglátni, főleg ha már február elseje óta azt mondogattad magadnak, hogy nembaj, mindjárt itt a március - mint én.
Előfordul, hogy a munkában is csak arra vágyom, hogy végre hétvége legyen, a kutyámmal lehessek, a barátommal lehessek, ha nagyon elborít a tennivaló és nem látom előbújni a napot. Viszont a második otthonom a munkahelyem, ezért még mindig azt gondolom, hogy amikor komolyabb problémákkal küzdök, az sem munka oldalról jön, mert ott biztatást kapok és bele tudok temetkezni a rengeteg tennivalóba, így oda inkább menekülök a magánjellegű problémáim elől, de sosem próbálom meg elnyomni őket, hanem mindig igyekszem kiadni magamból.
Ilyenkor a legjobb és leggyorsabb, amit tudok tenni azért, hogy jobban érezzem magam, az egy hatalmas zuhany. Beállok a zuhanyfülkébe és addig áztatom magam, amíg ráncosak nem lesznek az ujjaim. Jó alaposan megmosom a hajam, a testem, az arcom és közben vizualizálom, hogy a rámragadt negatív érzések, élmények a lefolyón keresztül távoznak és amint megtörölközöm, már a tükörből a régi énem néz vissza rám.

Tudom, hogy ha nem bírnék már megküzdeni a dologgal, akkor szakemberhez fordulnék. Soha nem ciki pszichiáterhez, kineziológushoz, természetgyógyászhoz fordulni, ha már nem tudsz megbírkózni a problémáddal.

Valószínüleg ezért ért hétfőn sokkhatásként a hír, hogy az egyik gimnazista osztálytársam öngyilkos lett.

Arról az évfolyamról eddig kettő, a másik iskolából pedig egy embert veszítettünk már el és még mindig csak 25 évesek vagyunk.
Az előző két eset betegségből fakadóan történt és a szívem szakadt bele, egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy két életerős, életvidám ember nem kapta meg a lehetőséget, hogy felnőjön.
Mindig azt mondom, mindennek megvan a maga oka és nem tudjuk, hogy mit tartogat a jövő.Ez sosem mentség, de tudom, hogy jó helyen vannak és vigyáznak ránk, vigyáznak azokra, akiknek fontosak voltak.
Borzasztó érzés úgy állni a villamoson, hogy meglátom valamelyikőjüket, majd hirtelen jön a felismerés, hogy az nem lehet..

És most megint állhatok érthetetlenül az események előtt. Nézhetem a képeit facebookon és próbálhatom fürkészni az arcát a két hónappal ezelőtti fotókon, sosem fogom megtudni, hogy mi bújt a hatalmas, tökéletes mosoly mögött. Még a szeme is nevetett mindig, a tipikus esete az "ő lett volna az utolsó, akiről ezt el tudtam volna képzelni" gondolatoknak.
Sokszor még mindig várom, hogy kiderüljön, hogy nem igaz..és ez valahol nagyon morbid érzés.

Nem tudtam hirtelen hogyan reagáljak és megint beigazolódott, hogy semmi rossz nincs abban, ha az ember a barátjával egy helyen dolgozik. Odabotladoztam az asztalához, karon fogtam és kihúztam a lépcsőfeljáróba, addig bírtam visszatartani a sírást és a remegést. Ő pedig amennyire tudott, megvigasztalt, de aznap nem találtam megnyugvást semmiben. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi vezethetett ide és mivel lehetett volna segíteni. Nem tartottuk a kapcsolatot, de a tény, hogy innentől soha többet nem látom osztálytalálkozókon és már csak a temetése dátumát kell megjegyeznem, nem hagyott nyugodni.
És gondoljatok bele, hogy én ki vagyok? Egy volt osztálytárs! Mit érezhet egy szülő?

Mit érezhet egy szülő, aki eltemeti a saját gyerekét? Az anyuka, aki a fia kezét 18 éves korában remegve engedi el, de palástolja a félelmeit, hogy ne látszódjon gyengének a gyereke szemében.
A gyerekre pedig rászakad az élet, a nagy önállóság. Az önállóság, ami már nem csak abból áll, hogy megválaszthatja, hogy mit egyen reggelire és mennyi csokit tömjön magába: az önállóság, ahol az élet-halál kérdése az Ő kezében IS van.

Szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: mindannyiunk agyán átfut az öngyilkosság gondolata minimum egyszer az életben - a kilátástalanságban olyan egyszerűnek tűnhet, amikor többé nem kell felelősséget vállalnunk a tetteinkért ráadásul mindenki hogy sajnálna és ledöbbenne.

Általában szakításoknál vagy nagyobb családi veszekedéseknél, esetleg kirúgásoknál isszuk le odáig magunkat, hogy az önsajnáltatásnak eme formája testet ölt a gondolatainkban, de hála Istennek többnyire nem jutunk el tettlegességig és ezért másnap, vagy pár hét vagy pár hónap múlva áldjuk az eget, amikor rájövünk: sosem késő megtalálni a helyes utat, rájövünk, hogy a tönkrement kapcsolatunk után is van élet és fel lehet állni a legnagyobb csalódás után is és egy hatalmas adag tanulsággal a hónunk alatt nekiindulhatunk az új életünknek.

Viszont az öngyilkosság a világon a legönzőbb dolog, amit bárki elkövethet. Lehet, hogy ami számára az éppen aktuális problémára megoldásnak bizonyul, az a másik számára hatalmas teher, amit élete végéig hurcolni fog. Megválaszolatlan kérdések, gondolatok, hibáztatások, amelyekre sosem kapunk már választ.

Azok, akik mondják, sosem teszik meg. Azok, akik ezzel fenyegetőznek és tartanak sakkban másokat, azok a legnagyobb férgek.

De az, akin nem látszik és nem hangoztatja, csak gondolja, az a legnagyobb veszély.

Nem tudom, milyen családi háttérrel rendelkezett Ő, de nem is az én dolgom eldönteni és ítélkezni a tette felett. Én csak vagyok, megrendülve és fájdalmasan, hogy ez megtörténhetett. Hogy megint úgy kell találkoznom két év után az osztálytársaimmal, hogy egy temetőben fogunk állni teljes értetlenségben.

Viszont jó utat kívánok neki.. és kívánom, hogy fentről vigyázzon a családjára és a szeretteire, akik itt maradtak és nap mint nap úgy kelnek fel mostantól, hogy szembesülniük kell ezzel a ténnyel.

A család kérésére pedig fehérben kell menni a temetésre..amit egyelőre még nem tud feldolgozni a szervezetem.

De azt hiszem, hogy beállok a zuhany alá és addig áztatom magam amíg az ujjaim ráncosak nem lesznek.
Lemosom magamról a világ mocskát és hagyom, hogy átjárjon a tiszta érzés. Minden egyes levegővételnek, falat ételnek, tapintásnak, íznek örülök..és örülök, hogy vagyok.

Mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Get up, come on, why you scared? You'll never change what's been and gone.

Megint vasarnap van es hala az en dolgozo mixikutyamnak, nalunk vannak a ceges iPad-ek!:D
ez csak egy magamfajta geek szamara ennyire izgalmas, nalatok pedig csak azert lenyeges, mert ekezet nelkul fogok irni ami sok embert szokott zavarni, de igyekszem normalisan tagolni majd.

Valamiert mindig vasarnap este jutok el odaig, hogy le tudjak ulni es az osszeszedett gondolataimat leirjam ide, bar ezt a temat mar tobb hete forgatom a fejemben, tobbszor neki akartam ulni, de annyira le voltam amortizalva, hogy nem ment.

Faradekonysag, sok stressz, etvagytalansag, fogyas, hasfajas, szedules es egyebek..gondoltam kicsit lemerultek az elemek, de egy alapos kivizsgalas par evente (mostmar inkabb azt mondom, fel evente) sosem art, igy alavetettem magam egy ilyennek. Vervetel, ultrahang, belgyogyasz es a tobbi, az eredmenyre pedig szamitottam, de nem igazan fullott hozza a fogam: a Crohn-betegsegem rakoncatlankodik.

Errol annyit erdemes tudni es megemliteni, hogy ez egy autoimmun betegseg, tobbnyire oroklodik, de egyre tobben vagyunk. A beleket tamadja, kioli a belflorakat, amivel alapvetoen a test normalis korforgasat szakitja meg, hiszen egeszseges belflorak nelkul nehez az elet.:) egyetek sok bifidus essensis-t, ugye Pocak?:D)
En a szuleim valasanal lettem beteg, amikor azt ereztem nem figyelnek ram kellőképpen, a celomat nem ertem el, de sok mindenre megtanitott az evek folyaman.

Az elso kor onsajnaltatasbol az anyam nelkul biztosan nem masztam volna ki. O volt az, aki mindig azt mondta, hogy megvan az a lehetoseg, hogy nyavalygok es elsuppedek az alaptalan felelmemben, majd jon a mutet meg a korhazi kezelesek es egyebek, de ez nem en vagyok. Szedjem ossze magam es mutassam meg, hogy ennek a betegsegnek semmi letjogosultsaga nincsen a szervezetemben.

Igyekeztem ehhez tartani magam, nomeg a dietahoz es gyogyszerekhez, amit kiirtak. Voltak megingasok, amikor pl. tizedikben a noveremmel 10 napos angliai iskolai kirandulasra mentunk es konkretan az odafele repulouton elhagytam azt az uveg gyogyszert, amibe meg a masik uveg negyedet is belegyomoszoltuk (hogy tutira kitartson a 10 napos kirandulas vegeig) es napi negyet kellett volna beszednem belole.
Ott persze a kefirt (ami mint belflora visszaallito tudott volna enyhiteni a fajdalmon) meg hirbol sem ismertek akkor(a mai napig nem ertem, miert nem volt divat az angoloknal..), ezert semmilyen joghurtokkal probaltam tartani magamban a lelket, de alapvetoen a stressz, ami ezzel jart sem tett jot a dolognak.
Emellett sok kellemetlen vizsgalat, korhazba jaras nehezitette az utat, de egy ido utan, amikor ezek hatasosnak bizonyultak, elkezdtem erezni magamban az erot.

Nem arra, hogy ellenalljak es kuzdjek..hanem hogy megtanuljak egyuttelni ezzel az allapottal.

Rajottem, hogy alapvetoen mennyi jo dolgot hozott az eletembe ez a betegseg: egy olyan etrendet, ami kizarta az osszes junkfoodot a napjaimbol, tovabba semmi szensavasat es nagyon durvan olajosat nem lehetett enni. Levesek tomkelege es meg ezernyi finom falat, ami ilyenkor napvilagot latott es nem is tudtam, hogy letezik, ottvolt az asztalon es ugyanugy tele lett a pocakom, csak nem ereztem azt a nehéz eves utani allapotot, ami a nagy zabalasok utan altalanos volt elotte.
Rengeteg zoldseg, gyumolcs es valtozatossag. Alkoholizalni nem lehet ( khm en ezt nem vettem annyira szigoruan...) es dohanyozni is tilos ( en nem dohanyzom..mar fel eve!:)) megigertem anyunak, hogy 23 evesen abbahagyom, ahogy o tette, amikor terhes lett a noveremmel es azota sem gyujtott ra.bar ebben nem vagyok biztos, de jobb, ha meghagyom magamnak az illuziot es ehhez tartom magam!:) ) .

Szepen lassan megbekeltem vele, hogy eletem vegeig oda kell figyelnem erre es a termeszetgyogyaszat, leginkabb a homeopatia is hozzasegitett a gyogyulashoz.
Elkezdtem jarni egy homeopatias doktornenihez, akinek a celja nem az volt, hogy az akut problemat megoldjuk: o azt hangsulyozta, hogy oldjuk meg azt a problemat, ami ezt a problemat okozta.
Nalam ez egyertelmuen az volt, hogy nem tudtam megbekelni az eletunk torteneseivel, nem gondoltam volna, hogy az en szuleim el fognak valni raadasul ennyire csunyan es ilyen mely sebeket ejtve rajtam, de nem volt mit tenni, igy tortent. Ez nem az en eletem es szembesulnom kellett vele, hogy a szuleimk mar az a generacio, aki a gyerekek miatt maradt egyutt, de mar nem tart ki a gyerekek felnotte valasaig es igyekszik minel elobb onmegvalositani.
Szamomra ez feldolgozhatatlan volt.
Azonban elkezdtunk ezen dolgozni es szepen lassan ( mert ugye a homeopatia honapokon at segit kimosni beloled a rengeteg szennyet, nem pedig gyorsan elnyomni, mint a gyogyszerek) ereztem, ahogy felszabadultabb lettem, kevesebbet stresszeltem, mar nem fajt annyit a hasam, mint elotte. A mai napig kuzdok a valas hozomanyaival, amiket gyerekfejjel osszeszedtem es az emlekekkel, amik beleegtek a memoriamba, de nem bujhatok mindig emoge es tul kell tennem magam rajta, ha nem akarom hasonlo cipoben vegezni.

Aztan ahogy javult a lelkiallapotom, a betegsegem is visszavett a lazadasbol es szepen lassan attertunk egy passziv idoszakra, amit nehany aktiv tarkitott, de nagyon maximum par hetig tartottak.
Ilyenkor allando hasfajas, borzaszto lelkiallapot, etvagytalansag es mindenfele tunet jelentkezett, de szerencsere rovidebb ideig.

Azt figyeltem meg, hogy altalaban amikor nagy forduloponthoz erkeztem akkor jott ez a problema, mint ahogy most is.

Uj munka, uj elet, uj emberek korulottem. Igyekszik az ember megfelelni mindenki elvarasanak, dehat nyilvan nem lehet. Lassan eszreveszed, hogy kikopnak melloled az emberek, akik ha fontosak, majd visszatalalnak, ha ok is mar biztosabbnak erzik a talajt ( ez a nalam 3-4 evvel idosebb barataimon latszik, amig en probalom osszekapni magam, addig ok mar sokkal szervezettebbek, ki tudjak elvezni azokat a dolgokat is, amikre en most jelenleg legyintek, hogy nekem erre nincsen idom ) , csak nehanyan maradnak, persze hala az internetnek, ugy erzed, a fontos emberek mindig ottvannak, mert legalabb tudomast szerzel, hogy s mint halad az eletuk.
Sokan meghazasodnak, gyerekuk lesz vagy kidobja a Facebook, hogy kit jegyeztek el ( megrogzott hazassag-ellenessegem az elso ilyennel kezdett meglazulni, a masodiknal mar erzekelhetoen rosszul erintett, a harmadikat mar nem felve a masik reakciojatol, a kozeli baratnokkel fejcsovalva konstataltuk - megjegyzem, ez valahol irigyseg es felelem,hogy venasszonyok leszunk - de azt hiszem valahol a hatodik es hetedik kozott lett a Pinteresten egy " the perfect wedding day " board-om.:D )

Az ember mar ennyi idosen nem veszi olyan felvallrol a szakitasokat, mar az is jobban megvisel, mint tini-korodban, eddig mindig legyintettem a baratnoimnek, akik azt mondtak, hogy szettortek a szivuket, aztan egyszer kaptam enis egy olyan pofont, hogy leszedultem a kis mindenhato tronomrol.
A szivem miatt nem aggodom, mert mar a leheto legjobb kezekben van majdnem fel eve es tudom, hogy ha nem ugy tortent volna, most nem itt lennek, ezert emiatt sosem fogok bankodni, de en is megereztem magamon akkor, hogy ez nem volt kispiskota.

Olyan dolgokban dontunk ennyi idosen mar, amire emlekszem, hogy csak hallgattam a szuleimet, pl. ahogy a lakasfelujitasrol beszelnek, de sosem gondoltam volna, hogy 25 evesen mar en is ezzel deal-elek...ezt a reszet azert nagyon elvezem :) es az onallosag reszet is, ami anyagilag meg nem allja meg a helyet, de a mai vilagban egyelore ugy vagyok, hogy orulok, hogy ebben az orszagban van munkam amit szeretek es megbecsulok.

Rengeteg hiba elkovetese, elbotlas, rossz lepes, rossz dontes es mindezek kovetkeztetesenek levonasa, tanulsaga vezetett ide, ahol most vagyok. Nem mondom, hogy rossz, de amikor visszagondolok a hiperoptimista, mindig mosolygos, biztos labakon allo 19-20 eves onmagamra, az egy kicsit hianyzik.
Hianyzik, hogy ne feljek es szorongjak hulye dolgokon, de ahogy akarmelyik hirportalt olvassuk, ez szinte lehetetlen. Nem ertek a politikahoz, de lassan kezdem azt erezni, hogy menekulore foghatjuk, ha lehet hinni a hireknek.
Itt az a cel, hogy mindenki eljen "jobb felni mint megijedni" alapon es jelenleg a kormany mindent megtesz, hogy ezt ne erezzuk maskepp.

Az is lehet, hogy egyaltalan nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt gondoljuk - amig az en szakmamban legalabbis nem erzekelem ennek a jelenletet, addig nem kezdek el azon gondolkodni, hogy kulfoldre menjek kavet fozni.

De mindegy, ebbe nem is megyek bele mert nem az en asztalom es eddig csak rossz jott ki abbol, ha en politizaltam, ez nem is az, csak az erzeseim ezzel kapcsolatban.

Szoval vissza a fo temahoz: megint johet a jo kis dieta! :) Jelenleg 2 honapja nem iszom kavet, ami azok szamara, akik ismernek, teljesen elkepzelhetetlen a felliteres Starbucksos caramel macchiato-k utan.
A kevesbe funny part a vissza az orvoshoz, mert sajnos tovabb terjedt a betegseg, de ha ezen tulleszek nemsokara, akkor fel evig nem kell semmi miatt aggodnom!
Azert fel evig, mert megigertem magamnak, hogy a szervezetem er annyit, hogy ennyi odafigyelest forditsak ra.

Aki regota nem volt dokinal, menjen el, csinaltasson legalabb evente allapotfelmerest es igyekezzen minden teruleten a leheto legtobbet nyujtani a testenek, felevente fogorvos, vervetel, nogyogyasz, alapveto dolgok..mert ez az a test, amiben lehuzol meg jopar evtizedet ezen a Fold nevu bolygon - szerencses esetben. Ez a minimum, amivel tartozol a szolgalataiert!

Joejt!

we stop and try to catch some breath

Vasárnap este.
Utolsó adag mosás kiteregetve, szárad, nincs egy koszos edény sem a mosogatóban. Kutya elégedetten hever a kanapén, pocakja tele, kifutkosta magát.Rend van, tisztaság, kimosott, száraz, párosított zoknik a helyükön, én meg főleg: ágyba kuckózva teával.
Egy puha, finom fáradtság ül rajtam, nem az az agresszív aludjmármertmindjártreggel, ami a hétköznapokat jellemzi.

Utolértem saját magam!

Arra jutottam, hogy minden héten három napnak kéne lennie a hétvégének, mert ennyi kell, hogy az ember mindent el tudjon intézni. Még így is a három napból másfél rohanással telt, mert próbáltuk behozni azokat a dolgokat, amik elmaradtak a héten.Ha két napunk van a hétvégéből, akkor már csak fél napunk lett volna foglalkozni egymással, a lakással vagy csak szimplán csinálni valamit, ami különleges..

Annyira nehezen vesszük észre a hétköznapokban, hogy mennyire szükségünk van a pihenésre és csodálkozunk, ha fáradtak vagyunk vagy feledékenyek, ingerlékenyek és stresszesek azokkal, akiket szeretünk. Mert az, hogy amikor már annyira behalunk, hogy betegséggé fajul a dolog, vagy esetleg más SOS elintéznivaló miatt muszáj kivennünk egy napot, nem egyenlő az olyan jellegű irányzott pihenéssel, amikor azt mondod, hogy najó akkor most kiveszem a csütörtököt és a pénteket és hétvégére elutazunk. Nem kell nagyon messzire menni, hogy objektíven rálássunk az életünkre.

Az elmúlt két három hónap rohanása semmihez sem volt fogható, most pedig hogy végre levegőhöz jutottam, elmondhatom, hogy megint lezárult egy időszak az életemben. Visszaadtam a kis albérletem kulcsait a főbérlőnek, a munkahelyemen előléptettek (már két hete, de még nem volt időm annyit se mondani, hogy ó igeeen) és holnap megjelenik a videóklip, amit másfél hónapja csinálgatunk és szervezgetünk.
A többi dolog még mindig folyamatban van és rengeteg minden lóg a levegőben, kisebb és nagyobb tervek egyaránt, mint pl. csöpög a fürdőszobai csap, át kell festeni a lakást, nemsokára épül a galéria..de most, hogy egy kicsit volt esélyem lelassítani, jó érzés így visszanézni erre a nagyon kemény időszakra.

Tudjátok, az a tipikus, amikor azt érzed ahogy hazaérsz a munkából, mintha akkor fújnád ki azt a levegőt, amit akkor szívtál be, amikor reggel kiléptél az ajtón..mert úgy ment el a nap, hogy nem emlékszel, mit ettél, a "sima" telefonodhoz (értsd: nem céges) alkalmad sem volt nyúlni és egyszercsak hirtelen sötét lett kint, te meg még semmivel nem végeztél.
Ez jellemezte az év elejét, rengeteg vitával, veszekedéssel, időbeosztás-parával, egyszerűen nem láttam a végét, azt éreztem esélytelen, hogy bárkinek is megfeleljek, miközben ilyen tempót diktál az élet.
Imádom a munkámat, félreértés ne essék: a lehető legjobb helyen vagyok és ezt az előléptetésem is csak alátámasztja..de pont emiatt kell egy kicsit ilyenkor másra is koncentrálni, nem csak a munkára, mert bele lehet csúszni rettentően könnyen egy megfelelési kényszerbe, ami nem tesz jót senkinek.

Oda szoktam figyelni, hogy legalább virtuálisan tartsam a kapcsolatot az ismerőseimmel, de még ez sem sikerült, pedig nagyon szerettem volna meghallgatni őket, segíteni a bajban. Néha ez egy vicces poszttal vagy csak szimplán azzal, hogy valami jóra emlékezteted az embereket (egy dal, egy kérdés, vagy egy kis nosztalgia) már mosolyt tudsz csalni az arcukra.. nem kell hozzá politizálni vagy irdatlanul fejlett humorérzékkel rendelkezni, amikor érzékelik, hogy jót akarsz, akkor általában mindenki partnerré válik és ez jó. Még nem veszett ki minden remény :)

Ez és ehhez hasonló dolgokon való agyalás tette ki a szabadidőm morzsáit mostanában, de ezen a hétvégén végre átfordult a dolog és nem kergettem a szabad perceket, hanem végre élvezettel néztem rá az órára és nem kétségbeesetten, hogy még mindig csak ennyi az idő és még mindig csak péntek van!
Tudtam foglalkozni magammal, nagy DM-bevásárlás, hajpakolás és egyéb női dolgok, tudtam foglalkozni a kapcsolatommal, végre nem úgy zuhantunk be az ágyba, hogy versenyt alszunk, hanem tudtunk többet beszélgetni, mint az átlagos napokon és nem csak a munkáról hanem minden egyébről is. Jó érzés, amikor a lelkek egy kis éteri zavar után újra egymásra találnak. :)

Ilyen tehát egy példa értékű hétvége! :

Az iszonyat időjárás miatt esélytelen volt bármit is csinálni pénteken ezért meg sem kíséreltem, hogy kimásszak az ágyból, csak egy ebéd erejéig az apámmal, amire szintén nem került sor mostanában. Az ítéletidő miatt a költözés szombatra tolódott, de hálát adtam a ténynek, hogy már kedden ráerőszakoltam magam a dolgok kiszanálására és összepakolására mert így már csak be kellett pakolni a költöztetőknek a kocsiba és leszállítani a bútorokat a helyükre, amivel két óra alatt meg is voltunk.
Délután állatostul kocsiba ültünk és meg sem álltunk Velencéig, a kutyaparadicsomig (és macskajátszótér is már vagy három hónapja, amióta Godzilla leköltözött vidékre és szerelembe esett az apámmal és Maya kutyával..) és egy hatalmas adag spenótos lasagne-val, irdatlan sütihalmazokkal és a három hónapja nem látott nagymamámmal megünnepeltük a nővérem születésnapját.
Ezek után még bulizni is volt erőnk/időnk elmenni, amikor visszaértünk: én például ezer éve nem látott volt munkatársakkal iszogattam.
Vasárnap kipihenten ébredni arra, hogy süt a nap, csicseregnek a madarak, a ruhák már reggelre megszáradtak (és nem vasárnap éjfélkor fogom őket leszedni), a lakás nagyjából rendben van és még reggelinekvaló is akad, majd délután egy filmmel, maradék lasagnával,délutáni szumikálással és esti kettesben mozizással megspékelni az egészet..csoda volt :)

Végre úgy érzem, feltöltődtem, ha elmegy végre ez a borzadályos hideg, akkor jöhetnek a futóedzések, április végén pedig lefutom az őrületes 10 km-t a Vivicittán :) Céges futás FTW!
Már hiányoztam magamnak, a lelkesedés és ennek a büdös városnak az imádata, amikor fürdik a napfényben..:)
Lehet, hogy borzasztó dolgok mennek és még jönnek is..de mindig emlékeztessük magunkat, amikor éppen jó, hogy becsüljük meg azt, amiért nap mint nap megküzdünk és legyünk büszkék rá, hogy ez a mi érdemünk, legyen szó családról, munkáról vagy egy szigetkörről.
:)

Jóéjt!

some things lie too deep for tears to well

Terápiás kutya, terápiás barátnőzés, terápiás fodrász, terápiás masszázs.

Ma már ez a kifejezés annyira a része lett a mindennapjainknak, hogy lassan el is veszíti a komolyságát, kötőszó, amivel kifejezzük, ha valami ideig-óráig jó hatással volt a lelkünkre.
Pedig egy orvosi eljárásról beszélünk, ami rengeteg dolgot von maga után, folyamatos kezelést igényel, amelyre a betegnek szüksége van, egy rendszerre az életében, ami biztosítja, hogy idővel javulni fog az állapota. Ehhez persze nagyon sokat kell dolgozni, sok mindent rendberakni magában, mire kijelenthetik, hogy meggyógyult.

Bele sem gondolunk, hogy bizonyos dolgok, amelyekre mi használjuk a magunk kis terápiás eljárásait, milyen szinten befolyásolhatják az életünket a jövőben, milyen hatással lehetnek a személyiségünk alakulására.
Berögződések, amelyek reflex-szerűen jönnek a szánkra vagy töltik meg a szívünket, amikor ismétlődnek az életünkben..bele sem gondolunk, hogy velünk van a baj, mert ha valamit máshogyan csinálnánk, akkor nem sétálnánk be ugyanabba a zsákutcába huszadszorra is.
Vonatkozhat ez párkapcsolatra is, barátságra, munkára, arra az érzésre, amikor úgy érzed megint kihasználtak, arra a gondolatra, hogy "nabasszus, ez is pont ugyanolyan, mint a többi..".

Én hiszem, hogy az életünkre a vonzás törvénye van a legnagyobb hatással, ezt nap mint nap látom és érzékelem a saját életemen, pl. amikor bal lábbal kelek fel és utálom a világot, a világ tutira visszautál: kutyaszarba lépek, valaki beszól, megbűntet az ellenőr, értelmetlen dolgokon veszekszem és vagdalkozom és csodálkozom, hogy nem adnak nekem igazat.

Viszont amikor úgy kelek fel, hogy egészen rendben van minden, nem is nézek ki olyan szarul, észreveszem, hogy süt a nap, csicseregnek a madarak és önkéntelenül is elmosolyodom, szinte biztos, hogy ér majd valami hihetetlenül jó dolog. Ehhez hozzátartozik az alázat afelé, hogy hálás vagy, hogy kaptad ezt az életet..ami viszont sokszor borzasztóan ijesztő.

Én például biztosan állíthatom, hogy nem így képzeltem el az életemet. Szinte biztosra vettem, hogy huszonnégy éves koromra már megvan minden all figured out, tuti lóvét csinálok, saját lakásom van, köteg pénzeket küldök haza és még emellett is Burberryben járok és az Andrássyn van az irodám, sőt, baromira külföldön élek.
Az, hogy útközben a magabiztosságomat és a hitemet ezzel kapcsolatban hol hagytam el, csak találgatni tudok, mindenesetre elveszett a rengeteg próbálkozás, szerencsétlenkedés, életszagú történések, csalódások mellett. Rájöttem, hogy egy konstans küzdés a lét a művészlelkemnek és a mérleg mindig valamelyik oldal felé dől: vagy közepesen szar vagy egész jó.

Aztán vannak azok a napok, amikor rájössz, hogy na MOST összeállt minden, most minden a helyén van. Ez tarthat két percig, amikor a 291-es busz visz fel a Rózsadombra és éppen édesen süt a nap, nincs hideg de nincs kellemetlenül meleg sem, a kedvenc zenéd szól a füledben és még kevesen is vannak így kedvedre bámészkodhatsz.
Vagy amikor beérik a munkád gyümölcse és előléptetnek vagy megdícsérnek.
Vagy amikor végre eljutsz arra a helyre, amire három éve kuporgatsz és fagyit nyalsz a tengerparton vagy elterül előtted egy esőerdőnyi táj, na akkor érzed, hogy megéri ez a küzdés.
Ez a vonzás törvénye, amikor van egy cél, amelyért érdemes élni. Kicsi célok, amelyeket könnyü elérni és amelyek sikerélménye rakja majd össze a nagyot, amely most még nagyon messzinek tűnik, de megfelelő időráfordítással és pozitív életszemlélettel egyre közelebb tudjuk húzni magunkat.
Ilyenkor van, hogy amiért küzdesz, értékké válik: nem pottyan az öledbe, hanem csak a te ténykedéseidnek köszönhetően ölt testet.

Ahogy idősödünk, mindig más lesz fontos, mást becsülünk meg, más az érték...én például hálát adok az Istennek minden péntek-szombaton, hogy nem most vagyok tizenhat éves, mert elég nagy bajban lennék a Living room-ba járással és nem tudnám felvenni a versenyt a tini negyvenéves milfekkel, akik az anyukájuk sminkcuccát és magassarkúit tökéletesen hordva lejtenek a Starbucks-okban.
Nekem legalább igazi gyerekkorom volt, ahol még tizennégy évesen is az volt a legnagyobb élmény, ha biciklivel kergettük egymást nyáron délután négykor.

De ezeknek az időknek vége. A felelősség nagy és egyre nő, ha családot akarsz és úgymond normális életet, akkor utána kell menned, dolgoznod kell érte, nem úgy megy, mint a filmekben.
A szerencséseknek ottvan segítségként a háttér, a család, de van, amikor saját magadtól kell kitalálnod, hogy melyik irány a helyes, senki nem fog tanácsot adni. Elismerés hiányában pedig hajlamos vagy nem megbecsülni a dolgokat, amiket elérsz, sokan vagyunk, akik vágyunk néhány közeli ember megnyilvánulására, hiszen kiskorunkban is folyamatosan kaptuk, hogy ügyesek vagyunk és büszkék ránk és ha sírtunk, megvígasztaltak, hogy ők ittvannak és egyet se féljünk, amíg őket látjuk.
Hát most nem látjuk őket, nem látom őket és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Ez már egy másik generáció. Itt már szülői szinten megy a "bezzeg az én időmben", hiszen annyira felgyorsult minden..

Ezért sem jó, ha otthonról hozott dolgokból építkezünk. A nehezebb út, ha nem úgy csináljuk, ahogy velünk csinálták, de biztos, hogy más eredményre vezet. Márpedig ha azt látjuk, hogy otthon elváltak, megcsalás volt vagy csak szimplán utálják egymást, akkor semmiféleképpen ne kövessük, amit ott látunk hiszen egyértelmű, hogy a példa nem jó, még ha szeretjük is őket.
Az otthonról hozott emlékek, érzelmek azok, amik végül formálják majd a személyiségünket, akaratunkon kívül. Ha ez rossz, azt fel kell ismernünk és össze kell szednünk magunkat, hogy szembe tudjunk szállni ezzel és a saját lábunkra tudjunk állni.

Ezek azok a dolgok, amire a terápiát folyamatosan használnunk kell. Legyen az kutya, sport, barátnők, valami, de rendszer legyen benne..hiszen ez fogja megadni a támpontot, a sikerélmény, amit mi okozunk magunknak azzal, akik vagyunk.
A pont, amire ha nézünk, mindig büszkék leszünk, hiszen tudjuk, hogy bármerre is mozdulunk, ez a rendszer velünk lesz és mi építjük, a mi jólétünket szolgálja és nem azért van, mert más is ezt csinálja vagy mert más is ezt mondja.
Hanem mert erre van szükségünk.

Jó éjt!