I won't go, I won't sleep, I can't breathe, until you're resting here with me

Pihenés.
Szieszta.
Hálidéj.
Nyugi.
Édes semmittevés.

Ezek azok a fogalmak, amikkel az utóbbi időben nem kifejezetten találkoztam élőben, csak sóvárogva olvastam őket bizonyos felületeken vagy nagy sóhajtással görgettem végig a legközelebbi ismerőstől a legtávolabbiig az összes facebookra töltött előnyaralás képet.
Azt éreztem, hogy ha négy kezem lenne és két fejem, magam előtt pedig két laptop, akkor sem tudnék elszabadulni a munkaidőm végeztével. Meetingek, adminisztráció, ötletelések, ügyfelek hada. Ezt alapvetően nagyon élvezem, de a testem nem nagyon tudja tartani az irdatlan iramot. Próbálom a heti néhány alkalom sportolásnál kiereszteni a gőzt és ideig-óráig megy is, de azt hiszem az intenzív, napon fetrengős-strandos pihenést nem helyettesíti semmi.

Ezért alapszabály, hogy ha túl akarod élni a huszas éveidet: a szabadnapjaidat ne akkor vedd ki, amikor az utolsó pillanatra és egy napra hagytad az összes elintéznivalót, hanem amikor ténylegesen, lelkiismeret-furdalás és rosszérzés nélkül azt tudod mondani, hogy most egy hétre vagy egy hosszú hétvégére magára tudod hagyni a tennivalóidat.

Sajnos hajlamosak vagyunk elúszni a dolgainkkal és hüledezni, amikor egy-egy kolléga bejelenti, hogy szabadságra megy a következő héten. Pedig nekünk is ugyanúgy jogunk van hozzá, mindenkinek jár a megérdemelt pihenés, ezért nem szabad hagyni, hogy az elvárások ezt elnyomják benned. Persze lehet azt mondani, hogy most kell meghúzni aztán majd később nyaralgathat az ember, de fizikai képtelenség, hogy valaki nulla szabadsággal és úgy dolgozzon végig hónapokat, éveket, hogy közben nincs benne a vágy, hogy a monoton reggeli ébredések és a napi rutin után valahol máshol keljen fel végre.
Már egy vidéki nyaraló, egy vidéki barátnős sleepover, jó esetben pedig wellness, hotelek vagy külföld is rettenetesen sokat számít abban, hogy túléld a hétköznapi megrázkódtatásokat.

Persze gondolhatjátok, hogy én sem véletlenül választottam ezt a témát: a fent említett őrület pénteken tetőzött, amikor este nyolckor utolsóként jöttem el az irodából, megviselten a hét fáradalmai miatt és már napok óta terveztem, hogy lemegyek Velencére apukámhoz, ahol a ház van, amiben felnőttem.

Ez sajnos nem jelenti azt, hogy szeretek ide visszajönni, a szüleim válása miatt legalább annyi rossz emlék köt ide, mint amennyi jó. Ezzel viaskodom lassan egy évtizede már és mindig úgy döntök az utolsó pillanatban, hogy áh inkább nem jövök ide.
Így tegnap is, amikor lesokkolódva végre hazaértem a kis pesti lakásunkba és nyunyorgattam a kutyámat, azon gondolkodtam, hogy jó lesz nekem itthon, elvagyok a kutyával, van mit takaritani, főzhetnék is akár, meg hát amúgyis én itt lakom.

Ilyenkor sajnos az ember hajlamos elfelejteni, hogy a másiknak bizony lehet olyan napja, amikor szívesebben maradna egyedül, összeszedheti magát, a saját kis egyedülléti rituáléit kiélheti. Ezért amikor közöltem a barátommal, hogy mégsem megyek le, teljesen lesokkolódtam a "csalódott" sóhaj miatt. Vártam a tüzijátékot, hogy "rendben, alig várom hogy hazaérjek és megint ugyanazt csináljuk mint minden áldott este, juhuuu VÉGRE" és bár bennem is motoszkált az érzés, hogy mi lenne, ha most megtörnénk a hetek monotonitását, azért a biztonság kedvéért még egy jó pénteki női hisztit lecsaptam.
Próbáltam panaszkodni az egyik legkedvesebb nőnek a barátaim közül, Borinak, de a sírásom nem talált megértő fülekre: nagyon igyekezett lelket önteni belém úgy, hogy közben maximálisan igazat adott Tominak, de ettőlmég baromira sajnálva magam, mert nem kíváncsi rám az, akit a legjobban szeretek (ez persze nem volt igaz, hanem az ilyenkor a fejemben üldögélő gonosz manó felbátorodik és szórja a hasonló jellegű teóriáit), beültem apukám kocsijába a zuhogó esőben és lementem vele Velencére.

Nagyon érdekes, amikor az ember kicsit eltávolodik az otthontól, mindenki máshogy reagál. Én világ életemben rettenetesen honvágyas voltam, az osztálykirándulásokon anyukám mindig kísérő szülő volt és éjszaka rendszerint átlopakodtam hozzá a lányok szobájából és ottaludtam, a nagymamámnál pedig - aki pont két sarokra lakik tőlünk még midnig - zokogtam, hogy haza akarok menni.
Most az járt a fejemben, hogy mennyire elveszett vagyok a másik felem nélkül, a közös kutyánkról nem is beszélve. Rá kellett ébrednem, hogy már oda van honvágyam, nem pedig haza, ahova éppen érkeztem.

Minden pont jól jött ki: lentvolt a nővérem, kutyák hadserege, a cicámat is végre meglátogattam, aki azóta vadorzó életet él a kertünk fái alatt és minden egyes pillanatát imádja.
Volt nálam egy pakli kártya, amivel elkezdtünk Stresszt játszani.
Ettől egyből visszarepültünk a gyerekkorunknak abba a szakaszába, ahol még minden rendben volt és nem volt semmiféle gondunk az égegyadta világon, hatalmasakat sikongattunk amikor a másik nyert vagy kiabált hogy stressz és szétröhögtük magunkat, hogy milyen bénák vagyunk. :D

Felmentem a régi szobámba, leheveredtem az ágyra. Ilyenkor érzem magam mindig a leginkább egyedül, őrület, hogy milyen hatása van az együttélésnek valakivel, borzasztóan nehéz úgy elaludni, hogy ne szuszogjon melletted egy karnyújtásnyira.
Még beszélgettünk egy keveset tesómmal, aztán kettő körül elaludtam.

Következő kép, hogy rettenetesen világos van és úgy csicseregnek a madarak, mint amit még soha nem hallottam idáig. Még mindig fáradtnak éreztem magam, ezért fordultam egyet és próbáltam visszaaludni. Hirtelen az orromnál úgy éreztem, mintha valami hozzáért volna..amikor kinyitottam a szemem, a macskával néztem farkasszemet amitől mindketten rettenetesen megijedtünk, de rájöttem, hogy mennyire hiányzott, amikor odabújt mellém a kis doromboló testével és kérette magát a simiért.
Amióta nem lakom vele, tudom, hogy jó dolga van itt lent, de mindig furdalt a lelkiismeret, hogy rosszat tettem neki. Ez a pár nap bőven elég volt hogy rájöjjek, nem sok jobb dolog történhetett volna vele, mint hogy ekkora teret kap és hogy az apám - aki alapvetően gyűlöli a macskákat - teljesen beleszeret.
Negyed órát forgolódtam, mire a kezembe vettem a telefonom, hogy megnézzem hány óra.
Hát igen.
Hajnali öt.

Nem tudtam elhinni, hogy még csak három órát aludtam, majd egy óra fetrengés után inkább fel is keltem. Lementem a nappaliba. Nagyon szeretem, amikor ébredezik a ház, mindig máshova esnek a fények. Csináltam egy teát és lekuporodtam a hatalmas nappaliba.
Akármennyire is imádom a Kinizsi utcai lakásunkat, mindig rá kell jönnöm, hogy jólesik egy kicsit egy akkora nappaliban üldögélni, mint amekkora a lakás otthon.

Szépen lassan ébredeztek a többiek is, én addigra már a medence szélénél dögönyöztem a kutyát, majd lassan elindultunk nővéremék szörfbázisára.

A tóparton hideg szél fújt, de még meg lehetett lenni bikinifelsőben.
A tavon egyre több szörfös tűnt fel és azt vettem észre, hogy nagy részük tőlünk startol. Visszaemlékeztem, amikor a tesóméknak ez még csak két vitorlát és két deszkát jelentett ez a vállalkozás.
Azóta megjárták Ausztráliát, Portugáliát, Horvátországot és a Surfcore SC folyamatosan épül, már saját szörftárolójuk van, saját üzletük a parton, szörfoktatók, szörfoktató segédek, akik igazi hévvel vetik bele magukat az újoncok betanításába. Egy olyan hely, ahol büszkén mondom azt, hogy én az Alex huga vagyok és mindenkitől V.I.P. look-ot kapok ezért. :)
Ettünk egy névnapi sütit az egészségére, ami után beájultam egy órára. Képzelhetitek, mennyire leégtem de azt is, hogy ennek mennyire örültem: évek óta nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy már májusban ilyen jellegű "problémákkal" küszködjek. :)

És akkor döbbentem rá, hogy dehát miért tagadom meg magamtól azt, ami egy karnyújtásnyira van? Ami egy óra vonatút és egy másik világba csöppensz? Meddig akarom még a gyerekkori nehézségek okozta szorongás mögé rejteni azt, hogy nem bírok megmozdulni a saját lelki békém érdekében hanem sokszor inkább sajnáltatom magam?
Két éve szeptemberben jutottam le először..fürödtem és kifeküdtem a medence partjára. Azt az érzést senkinek nem kívánom, amikor be kellett vallanom magamnak, hogy abban az évben - mivel mindig amögé bújtam, hogy "dolgozom, most nem jó" vagy "á most hétvégére már van programom köszi" - elúszott a pihenési lehetőség nyáron.

Hazajöttem és segítettem apának kertészkedni. Ez is egy olyan dolog, hogy évek óta nem csináltam semmilyen hasonló jellegű dolgot és mennyire felszabadító, amikor a cselekedetek monotonitása megtörik az életedben! Vagdaltam az ágakat, toltam a talicskát, szabdaltam a leveleket és közben hangosan vihogtam a nagymamám sztorijain, aki átbotladozott a kis botjával a két utcával arrébb levő házából.

Odamentem hozzá és megszorongattam, hogy "mamika,mamika!!". Akkor éreztem, hogy mennyire más, hogy mennyire megöregedett. Amióta elveszítette a Papát, azóta árnyéka önmagának - de ettőlmég jó csípős a nyelve. Imádom, ahogy nyomja:
- Aztán jött azzal a fűnyíró traktorjával az a HÜLYE BAROM aztán nekitolatott a gesztenyefának hogy lehántotta neki a fának a kérgét!!

Én vagyok az az unokája, akit a legkevesebbet lát. Nem vagyunk nagyon szoros kapcsolatban emiatt sem, de a kiskorom meghatározó alakja. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy nekem mennyire kevésbe lenne, hogy láthassam, neki mennyire megerőltető lenne, hogy láthasson. Pedig szeretne látni, de nem indulhat fel Pestre, még a kertészkedés közben is véletlenül rálépett valamire és dobott egy hátast. Hihetetlen látni, hogy az egykor erős nagymamám, aki mindig ottvolt mellettünk, vele fejlődtünk, most a mi segítségünkre szorul.
Ha belegondolok, hogy én szeretném, hogy a gyerekeim ismerjék és szeressék a nagyszüleiket, távolságtól függetlenül, mindig rájövök, hogy ezért nekem kell majd tennem. Az, hogy milyen az én kapcsolatom az enyéimmel, meghatározza majd ezt is. Legalábbis amikor erre gondolok, szeretném, hogy legalább olyan legyen a viszony, mint az apai nagyszülőkkel.

Be kellett vallanom saját magamnak is, hogy mennyire szükségem volt erre a kiszakadásra, hogy nekem is ugyanannyira kellett egy kis egyedüllét, mint a barátomnak. Már annyira hozzászoktam, hogy együtt vagyunk, hogy nem tudtam elképzelni, hogy megy máshogy. Viszont így aztán lesz mit mesélnem neki, tudok újat mondani és az érzés, hogy nélküle is hozzá tartozom, nagyon szívmelengető..:)
Úgyhogy innentől kezdve majd igyekszem magammal is időt tölteni kettesben, hiszen abból a hetven évből amennyit még együtt leszünk, évi pár éjszaka nem oszt nem szoroz. :)

Ők egyébként az évszázad slágerén dolgoznak a mixikutyával, ezért sem jött velem. Stay tuned! :D

Szóval a konklúzió: nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember kiszakadjon a szürke hétköznapokból. Ki kell használni minden lehetőséget, hogy láss mást, hogy érezz máshogy, hogy tágítsd a látótered. Hogy ne legyél 28 éves korodra egy kiégett ember, aki kiábrándult mindenből. Sok mindent el fogunk még tolni az életben, de azokra a rossz napokra majd elővesszük ezeket az emlékeket, felidézzük az érzést, a szagokat, az élményt.

Ha viszont elég bátor vagy, menj, amíg látsz, keresd az utad, ha úgyérzed nem találod. Ne azért menj külföldre, mert "hát itthon nem lehet megélni". Tudatosan gondolkodva mondjuk inkább azt: itthon nehéz, nehezebbek a körülmények, de ittvannak a gyökereim. Azt szeretném, hogy a gyerekem tudjon magyarul és hogy bebizonyítsam magamnak, hogy a jég hátán is képes vagyok megélni.

Kellemesen csalódni az országban, politikai nézettől függetlenül.

Szép estét!

Oooh, c'est la vie, and maybe something's wrong with me but ooh at least I am free

Hetek óta semmi mást nem csinálok a szabadidőmben, csak Szex és New Yorkot nézek.

Hála Melindának, akinek megvan a hat évad, most tartok a negyediknél.:D
Gondoltam tartok egy kis szünetet, mert abszurd az imádatom efelé a sorozat felé. Minden évben legalább egyszer végig kell néznem még akkor is, ha már kívülről fújom.
Biztos mindenkinek van ilyen sorozat, engem eddig semmi más nem fogott meg ennyire.
Egyszer nagyon belebuzultam a Jericho-ba, de olyan szinten volt letaglózó a vége, hogy azt hiszem az amerikai forgatókönyvírók akkor sztrájkoltak..legalábbis ezzel nyugtatom magam az elvesztegetett idő miatt.

Elvesztegetett idő..pedig sokszor halljuk, hogy nem a cél a fontos, hanem az út, ami oda vezet.. Ma például azon kaptam magam, hogy miközben mostam a fogam, pakoltam ki a mosógépből. Aztán megálltam hogy mi van, dehát ez fizikailag képtelenség. Amíg kiszedem a ruhát a mosógépből, nem súrolok a fogkefével.
Hova az Istenbe rohanok így vasárnap kora este??
Így hát otthagytam a ruhákat még két és fél percre, amíg rendesen megmostam a fogaimat és csak utána mentem őket kiteregetni a szárítóra.
Rendszeresen csinálom  ezt, néha azt érzem, hogy ha négy kezem lenne, az sem lenne elég. Talán annyira az online világ gyermeke vagyok, hogy megszoktam, hogy a desktopon három-négy ablak is nyitva van. Párhuzamosan csinálom a feladataimat, mert nincs megállás és addig ütöm a billentyűzetet, amíg ki nem esnek a gombok a klaviatúrából.
Menthetetlenül a huszonegyedik század gyermeke vagyok.

Ez persze egyértelműen ahhoz vezet, hogy a munkáimat nem százszázalékosan végzem, hiszen NINCS IDŐM mindent tökéletesen kivitelezni. Ez a hozzáállás lassan eluralkodik mindenkin.
Észrevettétek, hogy mindenki mennyire siet?
Mostmár az a divat, ami minél rövidebb idő alatt hat: turbódiéta, húsz perces speedfitness, gyorskaja, hogy valahogy bele tudd passzírozni a hétköznapjaidba az "élvezeti cikkeket" aztán nem érted, hogy ha húsz percig elektromos árammal rázták a tested, akkor miért nem érzed olyan felszabadultnak magad, mint harminc perc futás után.
(És az emberek azt gondolják, hogy a heti egy óra jóga (ami persze most rettenetesen divatos, ezt fontos megemlíteni) relaxáló hatású..komolyan? Én amikor jógázni megyek és egy helyben hajlongva kell koncentrálnom a SEMMIRE, akkor tódul MINDEN a fejembe, legszívesebben fognék egy papírt és egy ceruzát, hogy leírjam, nehogy elfelejtsem mit kell majd venni a boltban hazafele. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, olyan helyeken derül ki, hogy van izmod, amiről soha nem gondoltad volna. Persze csak másnap..amikor majdnem bepisilsz az izomláztól.)


Már csak arra hajtunk, hogy a lehető legrövidebb idő alatt vigyük véghez a feladatainkat...jó ez nekünk?

Hihetetlen, hogy pl. a mai gyerekek életében már teljesen természetes, hogy tudják, hogy működik egy okostelefon. A hétéves unokatestvérem már karácsonykor mutogatta nekem a nagybátyám telefonján, valami NASA-s applikációt.
Félreértés ne essék, az én gyerekem is fix, hogy érteni fog ezekhez a kütyükhöz, mert én is kütyübuzi vagyok.
De nem tudok elképzelni egy olyan társadalmat, ami már nálunk is fejlettebb. Hova lehet még ezt fokozni?
Tényleg űrautókon fogunk utazni, hologramot látunk a telefonáláskor, a fizikai érintkezés már nem lesz annyira fontos (ha már a durex kitalálta, hogy tudunk online szexelni...) és..mi jön még?

Nemrég hallottam egy műsort a rádióban, hogy létezik kisállat-függőség. Ennek a lényege, hogy az ember ugyanúgy kezel egy állatot, kutyát-macskát, mintha a saját gyereke lenne és sok embernek a kapcsolata függ attól, hogy a másik ember hogy áll hozzá az állatokhoz: ahol az egyik fél nem állatbarát a másiknak pedig erős kötődése van, ott nagy eséllyel szakítás lesz, mert nem fognak tudni dűlőre jutni az összeköltözésnél. Ma már az is teljesen természetes, hogy az összeköltözés ezen múlik.

Ezen én is keresztülmentem, egy régi kapcsolatomban, ahol már terveztük az összeköltözést, fel kellett volna mondanom a lakásomat..és vele együtt a macskámat.
A macskámat, akivel nem veszekedtem (nem teljesen igaz), aki minden este odabújt, aki dorombolt, amikor kaját adtam neki és aki mindig az ajtó előtt várt, amikor hazaértem.
Egy kutyával ez még durvább, ma már párok, akik nem jöttek ki egymással, úgy osztják be, hogy kinél van az állat, mint mások a gyerekeiket.

De a mai világban ki lepődik meg azon, hogy az egyetlen élőlény a környezetünkben, akinek a mentalitása nem változik, hangulata nem attól függ, hogy milyen napja volt, az alvás/evés/simi/játszás kombó élete végéig kielégíti, nincsenek nagy igényei és nem kényszerít rá, hogy ráköltsük az összes pénzünket (csak ha akarjuk..), szóval egy ilyen kis ártatlan élőlény sokkal többet jelent, mint amit az emberektől kapunk?
Én sokszor félek kimenni az utcára, arra alapozva amit a híradóban látok vagy az indexen olvasok. Rám rettentően tudnak hatni a médiumok, látni hogy hány lányt raboltak el/daraboltak fel/történt valami rossz velük, mindig a frász kerülget mindenhol.
Így nem lehet élni, ez tény..de a jobb félni, mint megijedni.

És aztán jön ez a sorozat, amit muszáj hogy megnézzek minden évben..és hallom a problémáikat, amik már akkor is ugyanolyanok voltak, mint ma többségünknek..tény, hogy a mobilokat mindig megmosolygom, de normális, hogy huszonévesen azt érzem, hogy bizonyos szituációk már ismerősek számomra, amikor harmincöt-harmincnyolc éves nőkről szól a sorozat?
Hogy versenyt futunk az idővel onnantól kezdve, hogy kilépünk az egyetemről, hogy kinek lesz először gyereke, ki házasodik, ki lesz gazdag, ki lesz szegény, kinek hogyan alakul a sorsa..
Lehet egyszerre karrier és gyerek az életedben? Hol legyen a templomi esküvőd? Hova kéne menni kettesben nyaralni? Mit kéne venni a H&M-ben, hogy divatos legyek erre a nyárra de mégse költsem el az összes maradék pénzem?

És hát futunk a mókuskerékben, mint mindig...és ez a mókuskerék egy helyben forog, mi pedig kidolgozzuk a belünket, hogy kiépítsük az egzisztenciát, hogy mindenünk "időben" meglegyen, hogy már előre bebiztosítsuk magunkat ebben a vállalhatatlan társadalomban..de ha egy helyben futunk, akkor mi végül a konklúzió? Ha visszanézünk, mit látunk majd? Még a lerótt köröknek sem lesz nyoma, sem az életünkben, sem az emlékeinkben..

Én most úgy érzem, hogy nincs megállás, nem lehet lelassítani. Az ember talán hozzászokik ehhez idővel, rájön, hogy mik azok a dolgok, amiktől ellazul, mi az, ami jó hatással van rá..de egyelőre az élet szaga olyan bódító, hogy azt érzem pattogok csak a mókuskerékben, még a lábam is alig ér le.

Hiszek benne, hogy ez csak egy átmeneti stádium és azért történik, hogy megedződjek..rengeteg dologról mondtam le és rengeteg új dologba fogtam, meglátjuk, hogy miből lesz a cserebogár.
Mert még bőven cserebogár vagyok, nem harmincöt éves nő, aki még mindig szingli és nincs egy gönce..foggal körömmel fogok harcolni mindenért, amit elterveztem, el fogom érni a célomat és nem fogok letérni az útról.

Az utat fogom magamhoz igazítani, nem a célt.

Mindenkinek szép hetet!

Oh és PS.: a zenés elhatározásom óta rettentesen élvezem a hallgatott zenét a fülemben. Valamelyik nap újra éreztem azt a bukfencet a gyomromban, amit csak egy olyan zene tud okozni, amelyikben el tudsz mélyedni és nem arra figyelsz, hogy vajon milyen hangszerek vannak benne és melyik a refrén és a bridge..felemelő érzés volt. A gyógyulás útjára tértem! :)

this is for them sexy somethings: that body ain't gon' always get ya out of everything..

Mielőtt belekezdenék, muszáj megemlítenem, hogy mennyire csodálatos ez a nyári zápor így május elején :) Az ilyenekért fohászkodunk augusztus közepén, úgyhogy jól jegyezzétek meg milyen és raktározzátok el, nagy eséllyel a negyven fokban nem fog minket megörvendeztetni ilyen! :D

A mai bejegyzést egy ismerősöm blogbejegyzése íratja velem, amelyet nem tudok szó nélkül hagyni.
A kérdéses rész így hangzik:

"Nem is olyan rég volt, hogy a blog Facebook oldalán közzétettem egy képet: Dove és Victoria’s Secret kampányfotók voltak egymás mellett, a kérdésem pedig csak annyi volt: “Melyik?” A Dove “természetes szépségeire” nulla szavazat érkezett. (...) Senki nem kíváncsi arra, amit nap mint nap lát a buszmegállóban vagy a munkahelyén. A csillogóra, a szépre, az egészségesre vagyunk kiéhezve. És mielőtt bármi támadási felületet kínálnék…NEM, a Dove “modellei” NEM egészségesek. A zsírréteg, ami a szívük körül épül, nem egészséges. A narancsbőr a rengetek kávé, szemét kaja, fehér liszt és a mozgásszegény életmód következménye. Nem egészséges. És a VS lányok? Minden bizonnyal edzenek, odafigyelnek az étkezésre és a külsejükre.(...) A Dove-típusú nők nem hiszik el, hogy mi is szeretünk enni. Hogy edzeni élvezettel is lehet. Hogy nem nyűg 3 perccel tovább tollászkodni a fürdőszobában, hogy letakarjuk a reggeli ragyát és a karikákat. Hogy nem leszünk műnők attól, hogy igényesek vagyunk. Hogy a zabkása, vagy a gyümölcsturmix általában jobban esik reggelire egy vaskos, malackörömmel és adalékanyaggal dúsított párizsis szendónál. Hogy az odafigyelés NEM fogyókúra…És, hogy bűnözni lehet ésszel is:) "

Többször olvastam el ezt a bejegyzést, sokáig gondolkodtam rajta, hogy hogyan tudnék indulatok nélkül, okosan reagálni egy ilyen írásra anélkül, hogy megbántsam vele az íróját, mert merem feltételezni, hogy semmi rosszindulatú nem volt abban, amit leírt, bár azok után, hogy még az emlegetett Facebook oldalon is kellőképpen lenézően nyilatkozott a kommentek között, kicsit nehéz lesz. Aztán arra jutottam, hogy what the hell, ha az ember vállalja a véleményét, akkor vállalja a következményeit is. Én is így kezdtem bele a blogolásba.

Azt már most leszögezném, hogy semmi tudományos nincsen abban, amit leírok, szimplán a saját bőrömön és hozzám közel állók által tapasztalt dolgokról tudok nyilatkozni.

Alapból ott kezdeném, hogy a nagy szavazás öt emberből állt, akik egy jól láthatóan fotosoppolt Victoria' Secret képet kellett, hogy összehasonlítsanak a Dove szépségkampányával.
Félreértés ne essék, a legtöbb VS modell ott figyel az instagram feed-emben és akárhányszor betömök valamit a fejembe, ami nem saláta vagy natúr hús vagy víz, hanem kóla, mert a két rossz (kávé vs cola ) közül ezt iszom inkább, csoki (mert nem volt időm kimenni kajálni és mindjárt elájulok), vagy ne adj' Isten egy gyors kínai, mert rohanok, na szóval persze rám is rámtör a lelkiismeret-furdalás.
De lássuk csak, hogy hogyan telik egy átlagos napom.

Kezdjük az éjszakával, merthogy akkor kezdődik a nap, tehát hajnali fél kettőkor, amikor a túlóra miatt elhúzódott napom végére érek és igyekszem a saját, privát dolgaimat is helyre tenni. Körülbelül ilyenkor alszom el, majd négy-öt óra múlva kerek a kutyasírásra, hogy pisilni kell, menjünk. Ha van rá energiám, én viszem le, de ebben elég szar vagyok, úgyhogy Tomi nagy általánosságban, ha éppen nem edzeni megy, akkor megoldja, amiért nem lehetek elég hálás.
Reggeli zuhany, fuj milyen a hajam, mit vegyek fel, jó egy kis smink, basszusmárennyiazidő, rohanás. Blabla. Ezt minden valamirevaló dolgozó nő ismeri.
Reggelire péksüti (mini-kakaóscsiga, ez a gyengém, előtte, utána és közben is borzasztóan érzem magam, dehát annyira finom!!), hogy kihúzzam délig, amikor is csordástul vonulunk enni. Általában saláta, de van amikor PANÍÍÍR!!! felkiáltással bevetem magam a tálcatologatós kifőzdébe. Ott is furdal a lelkiismeret, de a szervezetem lökdös előre a sorban, hogy most erre van szükség, kuss, egyél.
Közben kóla, utána, hogy ne aludjak el, csoki vagy fagyi.
Mindezt, mindent úgy, hogy a barátommal egy helyen dolgozom. Már rég túltettem magam a "jézusom mit gondol majd, ha látja hogy mennyit zabálok, hiszen Ő egy félisten, aki minden reggel sportol, egészségesen étkezik és soha nem láttam nála szexibb férfit" kérdéskörön, mert már megsemmisültem volna, Ő pedig annak ellenére, hogy állandóan nyünyögök neki a hájamról, élvezettel markol mindent, ami fogható.
Munka után pedig természetesen rohanok intézni a saját ügyeimet, kutyához haza, barátnőkkel találkozni, de van, amikor feladom és bekuckózom egy sorozattal meg valami finom vacsival.

Nem kifogásokat keresek, hanem felvázoltam egy átlagember napját, aki mindent megtesz a túlélésért és emellett azt kapja, hogy "mivan?? te párizsit reggelizel? fuj bazmeg..főzz zabkását, szelj hozzá friss gyümölcsöket, fogyaszd gyümölcsturmixszal és sportolj napi két órát kérlek, különben nem érdemled meg, hogy hozzánk tartozz."

Nekem hihetetlen szerencsém van, mert a munkahelyem biztosít egy kártyát, aminek az a neve, hogy All You Can Move. Ezzel több, mint 200 helyre bemehetek edzeni bármikor és a HPS még le is húz két rongyot róla, hogy még jobban motiválja a dolgozókat az egészséges életmódra és a sportolásra.
Ennek ellenére is eddig egyszer voltam vele edzeni, pedig pont egy percre van tőlünk az edzőterem.

És ez vagyok én! Egy átlagos testalkattal rendelkező, fiatal nő, aki minden egyes kalóriadús falatot úgy nyel le, hogy baszki nem kéne, mert dagadt leszek. Ez normális a mai világban?
Tavaly egy hostelben dolgoztam heti háromszor, akkor kezdtem el a Power Plate edzéseket. Egy nyár alatt fogytam nyolc kilót, köszönhetően a heti három-négy kőkemény edzésnek. De mellette aludtam is eleget és aktívan semmittettem. Ja és természetesen halálba frusztráltam magam az éppen aktuális lelki problémáim miatt, ami szintén megnehezítette az evést.
Tehát összességében, nem okozott irdatlan nagy örömet a fogyás, noha azt gondoltam előtte, hogy ha egyszer az életben le tudnék ennyit fogyni, akkor semmi gondom nem lenne utána.

A pici koromat végigedzettem, triatlon-duatlon nyolc évig, 15-16 éves koromban elkezdtem nőiesedni és max ha irdatlan diétára kényszerítem magam, akkor fogynék le mindenemből.
És ez mi jót eredményezne, ha tíz kilóval kevesebb lennék? Rengeteg " nem kössz, diétán vagyok" elutasítás kajára, piára, állandó szédelgés, rendszertelen menstruáció (mert azért megkérdezném a modell lányokat a nőgyógyászati dolgaikról, biztos van mit mesélni) és élvezhetetlen, ha elmész valahova a barátoddal és nem bírsz egy jóízűt enni.
A nők is emberek, amelyik férfi ezt nem ismeri el, azzal nem érdemes akármit is kezdeni.
A másik, hogy soha de soha nem tudhatod, hogy adott ember miért néz ki úgy, ahogy. Ki tudja, milyen betegsége van, milyen gyógyszert szed, ami miatt nem lehet belőle Viktória angyalkája. Hány olyan embert látsz, ha csak kilépsz az utcára, aki négy órával előbb kelt mint te és kezdte a munkát, vagy olyat, aki két ember helyett dolgozik, hogy legyen mit enniük? Soha de soha ne ítélj el senkit úgy, hogy nem ismered milyen háttere van! Ez rettentően rossz karma.

Nem csoda, hogy az angyalokból sincs sok, mert egy ekkora cég igazán megteheti hogy kiválogatja a 860.000 jelentkezőből, hogy melyik hatot szeretné Bruno Mars-sal és Rihannával egy színpadra tenni.
Ezek a lányok olyan diétán vannak egész életükben, amit ha csak egy hétig kellene csinálni az ilyen bloggereknek, tuti hogy kamilláznának párat majd kilépnének.
De mi más dolga van egy Victoria's Secret modellnek azon kívül, hogy jól nézzen ki? Vajon be kell-e mennie reggel kilencre dolgozni, vagy kialudhatja magát az éjszakába nyúló fotózás után, majd mehet délben edzeni a személyi edzőjéhez? Azt hiszem, hogy igen.

Réka gatyaméretei, amiért főhajtás jár!

Azt megemlíteném, hogy az igazi példaképek nem ők, hanem pl. Réka, az egyik munkatársam. Kökemény akaraterő, irdatlan diéta, folyamatos sportolás, és az eredmény? Legalább 4 számmal kisebb méret! Minden nap csodálom őt, ahogy egyre vékonyabb és amilyen gyönyörűen ki tudja ezt emelni szép ruhákkal, megfelelő hajszínnel, szinte ömlik belőle a magabiztosság. De nem elsősorban azért, mert vékony lett, hanem azért, amit megtett magáért! És itt ez a kulcs, hogy szeresd magad annyira, hogy ha valamire ácsingózol és tudod, hogy megvalósítható, akkor állj fel és tegyél érte! De ne kövezzünk meg senkit, aki éppen nem olyan formában van, mint azt a Cosmopolitan vagy a Joy megköveteli az agyzsibbasztó cikkjeiben.
Mert persze lehet bárkire mondani, hogy kövér disznó, de mi lesz, ha találkozol vele két év múlva és rá sem ismersz, olyan jól fog kinézni? Akkor gondolom már rettentően menő lesz vele lógni.

Azokat a fiúkat is megértem, akik duciból lettek izompacsirták megfelelő táplálkozással és sportolással, hogy soha többé nem állnak szóba azokkal a lányokkal, akik elutasították őket, amikor még nem voltak csodálatosak. A külső nem minden, a belső ugyanúgy megmarad, maximum jobban kinyílik.

A lényeg, hogy ha nekem tippet kéne adnom, akkor az egyrészt a Power Plate lenne. A másik, hogy ha egyszer elkezdesz edzeni és ráveszed magad heti háromszor mondjuk, hogy fuss egy szigetkört vagy ússz vagy ami éppen jól esik, akkor első körben EGY HŐS VAGY , másrészt  egy idő után már úgysem fogsz annyi egészségtelen dolgot vinni a szervezetedbe vagy sokat enni, mert rájössz, hogy ha már ennyi energiát fektettél bele, akkor nem éri meg elrontani irdatlan mennyiségű édességgel, zugzabálással és szeretethiányból fakadó zabálással.
Ma én is elmentem és megvettem álmaim cipőjét, ami biztosan nagy motivációs erő lesz, az előző már olyan kis szakadt volt, hogy nagyon érett egy váltás. Ebben az edzőterem királynője leszek!! :D

Kikérem magamnak, hogy én nem fordítok elég időt magamra, a sminkemre, a narancsbőrömre. Szívesen tollászkodnék reggelente három perccel tovább, ha megtehetném, de kevés időm van feldobni egy fasza sminket, hogy parádézzak az irodában. Akkor is igényes és odafigyelő vagyok, ha esetleg elfelejtek kinyomni egy pattanást az orrom tövében. Mert nőként nem egy mások elismerésére áhítozó, megfelelési kényszerrel élő robotként akarom élni az életemet, hanem boldog és kiegyensúlyozott akarok lenni.
Nem kell, hogy emberek pontozzák, hogy tizes skálán hányas a külalakom, továbbá rettentően élvezem, hogy látom a barátomon, hogy mennyire szereti a testemet. Rajta kívül szeresse egy ember és az legyek én!

És a lényeg következzék akkor: mindenki egyéniség, mindenki másmilyen, másra születtünk le, másra van szükségünk az életben. Komolyan az irányítsa az életünket, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb? Szerintem, ha igyekszünk kibékülni azzal, amink van, meglátjuk, hogy milyen sokrétű is az. Nem kell hasonlítanunk senkire ahhoz, hogy magabiztosak legyünk, elég, ha keressük, mi kik vagyunk igazán. Ezt nem fogjuk soha másokban megtalálni..csak önmagunkban.

Én ezen az úton igyekszem haladni, elismerem mások sikerét, igyekszem nem irigykedni, mert ki tudja, nekem mim van, amire mások vágynának, de sosem kaphatják meg..ezért inkább megbecsülöm mindenemet, amennyire tudom.

Jóéjt!