I'm tired of feeling like I'm fucking crazy

"I believe in the kindness of strangers. 

And when I’m at war with myself I ride, I just ride.
Who are you?
Are you in touch with all of your darkest fantasies?
Have you created a life for yourself where you can experience them?

I have. I am fucking crazy.
But I am free."

Valamelyik nap egy rettenetesen elgondolkodtató szösszenetet olvastam az egyik nagyon kedves ismerősöm oldalán.

Álljon itt most ez "vágatlanul", mert ez is közrejátszott abban, hogy megindultak a gondolataim a blogoláshoz.

"Kellene . Nehéz szó.Hétfő reggelenként különösképpen . Listázni kellene a heti tennivalókat - ahogy azon a nagyon remek tájmmenedzsment tanfolyamon tanították - apropó, el kellene menni a második kurzusra , mert még a végén lemaradok valamiről... jógázni kellene minden reggel - nyugtatja a lelket, erősíti a testet és a szellemet , segít fókuszálni - , meg a bikram jóga teremben van az az új ászanadoktor sorozat - na, oda is be kellene irtatkozni ... 

El kellene kezdeni egy negyedik nyelvet - ahány nyelven beszélsz, annyi embert érsz, mondják a nagyok - . kellene valami pszicho-ezo-spiri menő klubba járni - sőt , inkább kettőbe , annyi a szélhámos,hogy nem árt a megerősítés máshonnan is : nézzenek rá ők is , hogy mit üzennek a csillagok, mert még a végén rossz időpontban kezdeményezek " sorsfordító meghitt beszélgetést" rossz emberrel...

Kellene valami külföldi nagyvárosban élni néhány évet , közben elkezdeni egy második iskolát .. el kellene szegődni egy nagy multihoz gyakornoknak - remek referencia a cv- ben-
el kellene menni arra a feszengős állófogadásra szerda este - a kapcsolati tőke az nagyon fontos -
meg kellene tanulni egy újabb hangszeren jatszani , gyűjteni kellne valami decemberi napfényes tengerparti nyaralásra ,balanszba hozni a jobb és a bal agyféltekémet ( esetleg egy jobb agyféltekés rajztanfolyam ? ) meg kellene nézni azt a századfordulóban játszódó filmet. 

Gondolni kellene a jövőre - ideje takarékbetétbe fektetni -. Kitartóbbnak kellene lenni . Öt éves tervet kellene írni , meg amúgy spontánnak is kellene lenni ...nna, de vissza kellene térni a hétfő reggelre - az itt és mostban kellene élni ( jajj el kellene olvasni újra azt az Ekhart Tolle könyvet )
át kellene nézni ala levelezéseket is - lássuk : kuponnal kellene fehérjeport vennem- most nagyon megéri - főzőtanfolyamra kellene mennem, adakoznom kellene arra a számlaszámra , meg kellene rendelnem azt az új táplálékkiegészítőt - mert a szabadgyökök , meg a mimikai ráncok ...-
napi hét órát kellene aludnom legalább -a kevés alvás megbetegít és különben is hízlal - . 

Meg kellene látogatni a rég nem látott vidéki rokonokat , több időt kellene tölteni a barátaimmal , jobban kellene szeretni , türelmesebbnek kellene lenni , meg kellene látni a részleteket és értékelni az apró szèpségeit az életnek -ideje hálanaplót vezetni - el kellene köteleződni valami vallási irányzathoz - jól jöhet még kapaszkodónak nehéz napokon ...

Takaritani kellene a lakásban , görcsmentesen kellene élni , meg kéne élni minden pillanatot ..Hűnek kellene lenni önmagamhoz - tudni kellene , hogy ki az az önmagam ...-Le kellene vinni a szemetet .

ja kérem,még levegőt is kellene venni ... ? Hogyne , KELLENE .."

Rettentően nehéz ez.

Amikor arról énekelt valaki egy dalban, hogy "I dont know who I am" vagy "I am trying to find my way", tini koromban azt hittem értem, hogy ez mire vonatkozik. Ha tudtam volna, hogy huszonöt évesen végképp fogalmam nem lesz róla, hogy ki vagyok, hol vagyok, aki vagyok miért vagyok és ahol éppen vagyok miért ott vagyok, akkor csak legyintettem volna azokra a gondokra, amit akkor gondnak éltem meg.

Kihatott a jelenlegi énemre, ez szinte biztos...de akkor nem volt ekkora küzdés minden nap.

Számomra is megdöbbentő néha, hogy mennyire képes vagyok belesimulni a környezetbe és azt csinálni, amit elvárnak tőlem. Amikor azt gondoltam, hogy én nem leszek olyan, mint azok az emberek, akik körülvesznek, nagyot tévedtem. Én is ugyanolyan vagyok, mint bárki más.

Egyik pillanatban ez rettenetesen megnyugtató, a többiben pedig pánikolok. Mit csinálok rosszul? 

De a legnagyobb kérdés: amit rosszul csinálok, TÉNYLEG rosszul csinálom, vagy csak azért érzem ezt, mert olyan emberekhez hasonlítom magam, akiknek az életük felszínét ismerem akár a közösségi oldalakról, akár abból a néhány összefutásból a városban, ahol nagy mosollyal mindketten elmondjuk, hogy mennyire fasza minden és igen-igen, minden rendben, de csak azért, mert ha belekezdenénk a problémás dolgokba, itt ülnénk reggelig..?

Én mindig hiperérzékeny voltam a világ dolgaira. Amikor a terrortámadás volt 2001-ben, én zokogtam. 13 éves voltam, azt sem tudtam, hogy lényegében mi történik, csak azt tudtam, hogy valami rettenetesen rossz. Minden pillanatra emlékszem, hol voltam, kivel. Néhány éve újranéztem youtube-on, ahogy belecsapódnak a gépek az épületekbe..és egyszerűen majdnem elájultam. 

Minden nap folyik, ömlik a facebookon a rengeteg rossz, az olyan megosztott tartalmak, hogy ki gyilkolt meg kit, hogyan, hol...melyik ország áll a csőd szélén, milyen velejéig rodhattak a politikusok és mi robbant már megint fel. És nem tehetek róla, rákattintok, elolvasom, megijedek, szörnyülködöm a  borzalmakon.

Nem bízom senkiben és nem merek este futni menni.

Hát hogy lehet így élni?

Egy ideje rettenetesen mérges vagyok azokra, akik gyilkolós, darabolós, véres képeket meg cikkeket osztanak meg. Én még a hozzárendelt KÉPET sem akartam volna megnézni, nemhogy elolvasni a történetet! Nagyon sok mindenkit tiltottam már le emiatt.

És ez csak az egyik aspektusa annak a nyomásnak, aminek kapcsán a fenti írásban magamra találtam. Ne is beszéljünk arról, hogy hogy kéne kinéznem, mit kéne hordanom, kivel kéne barátkoznom, mennyire kellene sikeresnek lennem és emellett tökéletesen kiegyensúlyozottnak kellene éreznem magam.

Hát én nem érzem magam kiegyensúlyozottnak.

Én élvezem azokat a perceket, mert mostmár csak percek, amikor a mérleg egyensúlyban van, a jó és a rossz nem bolygatja egymást és egy viszonylagos nyugalom van a lelkemben. De már néha attól is megijedek, ha ezt érzem, mert ki tudja, mi jön a következő pillanatban.

Érdemes úgy élni, hogy még a boldog pillanatokat sem tudod normálisan megélni?

Ilyenkor a jó régi tanács, hogy foglald el magad tennivalókkal, akkor nem gondolsz hülyeségekre és nem agyazol olyan dolgokról, ami nem odavaló.

Bitch please!

A mi generációnk olyan multifunkcionális elmével rendelkezik, hogy miközben egy tárgyaláson ülök, jegyzetelek, négy másik tab van megnyitva a böngészőben és öt dolgot csinálok egyszerre, miközben szépen mosolygok és írom, amire kérnek.

Hát így ne tudnék ilyen dolgokon gondolkodni?

Nem tudok lazítani, nem megy sehogy, ez most jelenleg a hatalmas challenge. 

Nincs az az igazi, mély sóhajtás, hogy ezaz, most végre pihenhetek.

Nem érzem soha egy másodpercig sem, hogy megérdemelném, annyi minden van, amit még csinálni kell.

Ha pihenek, lemaradok rengeteg mindenről.

Ahogy reggel felkelek, ezek a gondolatok üdvözölnek és özönlenek be az agyamba, hogy elfoglalják a helyüket. Ők nem pihennek, nekik nincs vesztenivalójuk. Itt egyedül nekem van.

Néha azt gondolom, hogy sikerül kizárni dolgokat. Aztán egyszercsak magamat érzem kizárva belülről. Kívülről nézem, ahogy megnyugtató tónussal, bólogatva, mosolyogva beszélgetek és magam is csodálom magam, hogy erre képes vagyok.

A villamoson azon gondolkodom, hogy most bárcsak valaki bemondaná, hogy egy perc múlva megkezdjük a felszállást, a következő állomás nemmondjukmegmi, de jó lesz.

Néha olyan jó lenne kiszakadni abból, amiben vagy, leszállni a buszról egy olyan állomáson ahol nincs dolgod és csak nyalogathatod a sebeidet amit azon az úton szereztél, ami a célba visz.

Amikor olyan okosságokat hallasz, hogy "nem a cél a lényeg, hanem az út, ami odavisz", hevesen bólogatsz, megosztod a facebookodon...és azt hiszed, hogy ettől tudod is, hogy ez mit jelent.

Ez az év minden szempontból sorsfordító volt és egyre közelebb kerülök egy olyan valakihez magamban, akivel még soha nem találkoztam.

El tudtok képzelni engem, az ÉNEKESNŐT, a HAVERT, a KÖZPONTI EMBERT, mint egy csöndes, visszahúzódó, halk alakot?

Nem tudtok. Mert én nem akartam soha, hogy így lássanak.

Hihetetlen érzés azzal megbarátkozni, hogy nem akarok kitűnni. 

Nem vagyok már zenész, remélem egyszer még visszatérek oda. Nem akarok nagy tömegnek zenélni, én csak azt az érzést akarom vissza, amit a zene adott az elején. Azt az energiát, azt a feszültség-levezetést.

Nem járok már sehova, mert nem látom értelmét, hogy másnap úgy keljek, hogy nem emlékszem rá. Viszont utaznék... az esőerdőket, San Francisco-t, Bali-t, Rómát, Velencét, New Yorkot megnézném. 

Szeretnék külföldön élni...de nem bármi áron és nem mosogatásból. Ha már eddig felküzdöttem magam itthon, ahol vagyok, örülnék, ha ott sem a nulláról kellene kezdenem.

Örülök, hogy ez az időszak akkor jött el, amikor már körvonalazódik, hogy mivel szeretnék foglalkozni, hogy kivel akarok lenni, hogy mik a rövidtávú céljaim. A hosszútávúakról jelenleg még álmodni sem merek...de lehet, hogy ez az időszak azért jött el, mert ott vagyok, ahol. Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Szóval most ezzel az új, visszahúzódó én-nel barátkozom. Már nem érzem magam rosszul amiatt, hogy nem vágyom semmire, ami megvolt és már nincs meg, mert ezek a dolgok nem elégítenek ki. Új dolgokra vágyom, nem nosztalgiázom arról, hogy milyen volt régen. Igyekszem megtalálni, ami a visszahúzódó énem lelki békéjéhez kell. Szeretném elfogadni magam úgy, ahogy vagyok.

Tervben vannak véve a jógaórák és valami rejtélyes oknál fogva rettenetesen szeretnék lovagolni járni. Állatokkal foglalkozni. Erdőben mászkálni. Írni szeretnék. Küzdősportot szeretnék, ezt a sok dühöt valahogy le kell vezetnem magamban, ami az évek során felgyülemlett. De minimum egy boxzsákot.

Mert ha azt akarom, hogy ki legyen egyensúlyozva a jó és a rossz, tennem kell érte, hogy a 24 órában az arcomba fröcskölt rossz mellett tudjak a jó dolgokba kapaszkodni.

And we are moving on again...

"Kis" kihagyás után visszatértem!
Sajnálom, hogy így alakult, magam miatt is, hiszen amikor nem írok, akkor rettenetesen hiányzik ez a tevékenység. A munkahelyemen viszont eléggé le voltam foglalva az írással és azzal, hogy ébren próbáljak maradni a (nekem) kora reggeli ébredés ellenére, így estére nem nagyon maradt már energiám.
Néhányótoknak már nem lesz meglepő hír, hogy az előző bejegyzésben említett munkahelyem már nincs meg.

A lényeg, hogy nem csak azért kell néha kilépni a komfortzónádból, hogy új területeken találd magad, amelyekkel sikeresen megbírkózol, hanem azért is, hogy rájöjj: ez pont nem az, amit te szerettél volna csinálni.

Bevallom, amikor rámtört ez a felismerés, kétségbe estem. Adott volt egy nagyon jó munkakör, jó lehetőségekkel, jó fizetéssel, de valami mégsem állt teljesen össze.

Pro és kontra listát gyártottam és szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ezzel a munkakörrel semmi probléma nem lenne, ha már tíz éve lennék a szakmában és jóval tapasztaltabban mentem volna neki a dolognak. Nem amiatt aggódtam, hogy nincsenek meg a képességeim, hogy a feladatot menedzseljem - tudtam, hogy úgy megoldottam volna a feladatot, hogy maradhattam volna ebben az állásban ha esik, ha fúj. Volt benne kihívás, volt benne ismeretlen, volt benne lehetőség..viszont valahogy többre vágytam.

Sokat beszélgettünk erről itthon is, sokat gondolkodtam róla egyedül is. Hülyén hangozhat, amit most írni fogok, amikor olyan világban élünk, hogy az ember azonnal lecsap egy olyan lehetőségre, ami az útjába kerül, hiszen sokan hónapokig nem jutnak munkához, pedig többdiplomás emberek. Én is ezt az elvet követve ugrottam neki a munkámnak, de el kellett ismernem, hogy talán kicsit elhamarkodott döntés volt.

Nem tudtam, hogy mitévő lehetnék, zaklatott voltam emiatt, nehezen aludtam el. Ilyenkor mindig egy meditációs gyakorlatot alkalmazok. Lefekszem, veszek három mély levegőt és elképzelem a következő napomat onnantól kezdve, hogy kilépek az ajtón. Sorra veszem, hogy mi fog történni, persze minden pozitív kimenetelű lesz. A gondolatától, hogy egy sikeres napon vagyok túl, amikor gondolatban másnap este ágyba kerülök, már olyan önbizalom-löketet kapok, hogy boldogan alszom el. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy képes leszek elérni a kitűzött céljaimat és várom a másnap kihívásait. Elalvás előtt elmondom magamnak, hogy milyen életre vágyom. Milyen embereket szeretnék magam körül tudni. Mit szeretnék érezni, amikor visszanézem egy napomat, hetemet, hónapomat, életemet.

Másfél-két hétig "dolgoztam" ezen minden este, plusz elindulás előtt is már teljesen felöltözve lefeküdtem az ágyba, három mély levegő és csurig töltöttem a koponyámat pozitív gondolatokkal.

Higyjétek el, így még a 8-as buszon utazni is élvezet! :)

Hiszek a vonzás törvényében, így a sorsnak sem kellett több: egy olyan visszautasíthatatlan lehetőséget kaptam egy ügynökségtől, aminek nem tudtam ellenállni. 

Az, hogy teljesen olyan kondíciók mellett dolgozhatok, amire mindig is vágytam...ezt a legmerészebb álmaimban és mantrázásaimban sem gondoltam. :)

Rettentően nehéz volt egy nagyon produktív és jó irányba haladó hónap után azt mondani a főnökömnek, akit nagyon megszerettem ez idő alatt, hogy el kell mennem...viszont abból fakadóan, hogy hihetetlenül kedves nő, aki önmaga építette fel a saját cégét és tudja, hogy milyen nehéz néha önző döntéseket meghozni, megértette. Az utolsó hét nehéz volt, de mindent elkövettem, hogy megfelelő utódot találjak a helyemre és minden információval ellássam őket, ami a távozásom miatt felmerülhet, mint probléma. Azt hiszem, ez sikerült is.

Az utolsó és az első napomat pont egy hétvége választotta el. Pont annyi, amennyi regenerálódásra szükségem volt, hogy újult erővel vessem bele magam a jövőmbe. Abba a jövőbe, amire igazán vágytam.

Rá kellett jönnöm, hogy az ügynökségi lét az, ami nekem való. Hihetetlen érzés, hogy már az első hét iszonyatosan produktív volt és pozitív eredményeket hozott, emellett pedig olyan gyorsan röppent el, mintha nem is lett volna. Rengeteg munkával, információbefogadással, új arcok megismerésével, új szabályok tanulásával telt. Még mindig a tanuló-fázisban vagyok, de már most bezsebeltem néhány sikeres expedíciót. :)

És tudjátok mi a legdurvább? :)

Életem első munkahelye, ahol otthonról dolgozom. :)

Még meg kell tanulnom beosztani az időmet, mert az első héten már volt olyan, hogy csak egy kis mosogatás, csak egy adag mosás és fél éjfélkor még mindig dolgoztam :D, de idővel ebbe is beleszokik az ember.

Rengeteget feszegettük itthon a home office dolgot, többször jutottunk arra, hogy a kutya szempontjából is mennyire kifizetődő lenne egy ilyen megoldás és most tessék, itt vagyok. :)

Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy hová jutottam, amióta elindultam ezen az utamon. 

Idén 10 éve, hogy felköltöztem Budapestre. Még látom azt a kislányt, aki pattanásosan, acélbetétes bakancsban, csúnya hajjal, Nirvanát hallgatva azt sem tudja, hogy hova visz a hetvenkettes troli és franciaóra helyett eszi a hatalmas rántotthusos majonézes zsömlét a sulibüfében. :D

Ahhoz képest, hogy akkor nem tudtam, hova tartok, csak vártam, hogy vége legyen a tanóráknak, mára már túlvagyok egy zenei minikarrieren, rengeteg álláson, rengeteg költözésen, jópár kapcsolaton mind párkapcsolat és baráti kapcsolat szempontjából és kezdek ott lenni, ahol igazán lenni szeretnék.

Bár senki nem mondja, de ha mondaná se hinném el, hogy ennyire nehéz lesz az élet. Viszont néha érdemes az embernek visszanéznie egy kicsit, hogy tudja: lehet, hogy a lépései abban a pillanatban nem tűnnek olyan nagynak, de évek távlatából nézve: a sok kicsi sokra megy. Innen nézve minden egyes pillanata megérte.

Szép hetet mindenkinek!