Vasárnap este.
Irdatlan ez az időjárás.
Nincs egy rongyom sem.
Nincs arra pénzem, hogy tízezer forintot költsek egy nadrágra.
(No money = no shopping) + (Bad weather = total letargia ) = NOT a win-win situation.
Ráadásul írtam egy levelet a jelenleg a világ másik oldalán élő legjobb barátnőmnek majd valami unexpected történt és kitörlődött.
Mindig elmegyünk egymás mellett, amikor online vagyunk, amikor ő aludni megy, én akkor kezdem a munkát, amikor ő elérhető, én akkor kómázom be.
Persze, tudtam én, hogy ez a velejárója annak, hogy elmegy, de mindig vannak olyan napok, amikor az ember nehezebben éli meg a veszteségeit, ez is egyike azoknak.
Egy maximálisan pótolhatatlan szegletéről van szó az életemnek, egy olyan emberről, aki nagy részben a családom, aki a földön tart, amikor el akarnék repülni, akinek még azt is lenyelem, ha felröhög amikor a valami szerintem hatalmas tragédia történik velem, aztán másfél hét után már együtt röhögünk.
Látszólag azt is mondhatnátok, hogy semmi közünk nincsen egymáshoz, amikor állunk egymás mellett a villamoson: én hozzá képest egy punk vagyok, Ő a rendezettség mintaképe, és irracionálisan racionális a felfogása. Ez nem érzelemmentességet takar, hanem gyakorlatiasságot és önállóságot olyan mértékben, amiből ha egyesek csak egy szeletet kapnának, akkor ellennének vele az életük végéig.
Nincs még egy olyan az életemben, mint Ő. Van rajta kívül olyan nőszemély, aki rettentően közel áll hozzám (tudja is ki az, ha most olvassa), de ő teljesen más életszakaszban van, érdekes módon neki én vagyok az, aki nekem Edinácska. Egyébként a zseniális kalandjait amerikai utazásáról itt olvashatjátok.
Szóval, itt vagyok kis gyámoltalanul, anélkül az ember nélkül, aki mindig minden problémámat meghallgatta és reagált rá valami olyannal, ami megnyugtatott. Most itt az idő, hogy bebizonyítsam neki, hogy amíg távol van, addig is boldogulok és a nyomás ellenére, ami rám nehezedik, pozitív beszámolókkal tudok szolgálni neki.
Tegnap be kellett vallanom magamnak azt, amit képtelen vagyok több, mint fél éve: az életem annyira olyan, mint amilyennek elképzeltem, hogy félek: ha nem félnék, hogy ezt egyszercsak elveszítem, akkor elveszíteném.
A mindennapos stressz, aggódás és őrlődés alapja nem más, mint az, hogy mindenem megvan. Lehet, hogy picit neccesen, mert a fizetésem még mindig nem versenyképes, de a rám bízott feladatok napról-napra felelősségteljesebbek.
Egy csodálatos helyen lakom, a világ legszexibb férfijával, akihez hasonlót még soha nem ismertem, egy olyan kutyával, aki szerintem igazából nem kutya, hanem egy földönkívüli intelligens lény és egyszercsak meg fog szólalni és mesélni fog az egyik bokorban elrejtett űrhajójáról.
A munkám pedig egy az egyben az, amire mindig is vágytam. Soknak sok, ezt nem tagadom és tele van olyan napokkal, mint az utóbbi két hét: este nyolcig munka, a többiek hajtása, sértődések, kiengesztelések, neharagudjnemnekedszól, azügyfélarosszfej, nemigazmaiskilencigittleszek. Én pedig igyekszem mindenkit szinten tartani, a grafikustól a programozón át az ügyfélig, mert én vagyok a kapocs. Nálam ér össze minden. Sosem voltam híres arról, hogy jól kezelném a dühös, türelmetlen, néha undok és fáradt embereket, de most úgy tűnik, ezt is megtanultam.
Aztán pedig a nagyon ritka, "ezaz, csak így tovább, ügyes vagy!" kommentektől a felsőbb vezetőktől pedig az egekbe repülök, ahol megijedek és le is zuhanok, hogy el ne bízzam magam.
Nagyon sokan vannak, akik bármit megtennének azért, hogy ott legyenek, ahol én, ezt pontosan tudom. Nekem jelenleg el kell hinnem, hogy a rengeteg befektetett energia megtérült, minden amit kívántam, megadatott.
Lényegében bebizonyítottam magamnak, hogy meg tudom csinálni..úgyhogy gyorsan gyártottam is néhány dolgot, ami miatt lehet aggódni. :)
Mert ugye ahogy a mondás tartja, vagy Murphy, vagy akárki: ha az életed egyik terén sikeres vagy, a másik biztos, hogy borul. Így van ez a munka-párkapcsolat terén is.
Az ember a rengeteg napi teendői között elfelejti, hogy az élete legnagyobb feladata, hogy dolgozzon a kapcsolatán. Szépen lassan hozzászokunk, hogy a másik a része az életünknek, hogy Ő akkor is ottlesz, ha este hatkor, nyolckor, tízkor végzünk a munkával.
Igen, de nem mindegy, hogy hogyan lesz ott.
Nem mindegy, hogy elgyötörten, fáradtan, szitkozódva, mert rossz napja volt, vagy boldogan, kipihenten, lelazulva egy jó edzés után belénk karol és már megyünk is a moziba, mert foglaltunk jegyet az esti filmre.
Aztán amikor beüt a ménkű, az ember azt gondolja, hogy csak vele történik ilyen, miközben minden kapcsolat szinte ugyanarra a fejlődési fázisra épül, aminek nagyon érdekes módon az anya-gyermek kapcsolati mintát adták hasonlatként az egyik cikkben, amit olvastam a témáról.
Azt írta a cikk, hogy itt is megvan az első időszak, a szimbiózis, amikor az ember mindent a másikkal csinál, nem bír elszakadni, nem is akar, mert ez így a legjobb. Ott van a biztonság, tudja, hogy oda mindig mehet, nem jár kockázattal, mert ott szeretik, figyelnek rá.
Viszont egyszer mindenhol elmúlik a rózsaszín köd, kezdődik a differenciálódás időszaka. Ekkor jössz rá, hogy a másik egyáltalán nem hasonlít annyira rád, mint az elején gondoltad. Mondhatnánk: az ember lakva ismerszik meg. Mindenkinek vannak szokásai, dolgai, amihez nem kell a másik, de a nagy összefonódásban ezek háttérbe szorulnak. Viszont rettentően élesen kirajzolódnak, amikor elérkezik a kapcsolat a következő fázisba. Amikor konfliktus van, te meg vagy róla győződve, hogy te aztán nem tehetsz semmiről, a másik félnek kell változtatnia magán ahhoz, hogy tovább működjön a kapcsolat.
Az egyik fél már jobban igényli a saját terét, míg a másik még maradna a rózsaszín ködben..ez rengeteg konfliktust okozhat. Ugyanúgy, mint az anya-gyermek kapcsolatnál, ha nem rendeltetésszerűen válik le az ember a szülőről, akkor ez a kapcsolatában is meg fog mutatkozni. Én például nem büszkélkedhetek egy egészséges leválással, hála a szüleim válásának és ez a kapcsolataimban mindig megmutatkozott. Általában ennél a szakasznál véget is értek, vagy még idáig sem jutottunk el, mert kommunikáció hiányában én lerendeztem a fejemben egy hét alatt a szakítást, ha a másik nem volt partner a kompromisszumkötés terén.
Aztán jön a Gyakorlás. A fél, aki nehezebben szakad el, türelmetlenné válik, sokszor féltékeny, ami nyilván természetes, főleg ha úgy érzed, a másik próbál eltávolodni, már nem úgy néz rád, már nem ér hozzád amikor csak teheti, nem figyel annyira oda. Igyekszel függetleníteni magad, lekötni a gondolataidat, de ha ilyenkor nem beszélitek meg a dolgot, akkor minél erőteljesebben próbálsz másra koncentrálni, annál nehezebb elvonatkoztatni ettől a problémától.
Nagy általánosságban ilyenkor van a legnagyobb veszélye annak, hogy szétválik egy pár: ha nem sikerül tisztázni, kompromisszumot kötni, eltávolodni kicsit egymástól, hogy a kapcsolaton belül visszataláljunk önmagunkhoz, akkor általában újabb csalódás lesz a dolog vége.
Ha viszont sikerül megbeszélni és új szabályokat fektettek le, új erőre kaptok. Elkezdtek az önálló dolgaitokon újra dolgozni: újra hívni a régi barátokat, megint eljárkálni péntek esténként, munka után beülni valamire, elmenni otthonról, olyan időszakokban, amit előtte a másikkal töltöttél.
Ez talán a kapcsolat legnagyobb próbája: önálló, egyedi lényként létezni egy kapcsolaton belül, a normális "függetlenségedet" megtartani és tudni egészséges mértékben nemet mondani a másiknak: "Á, ma nem jó a mozi, a csajokkal ezt meg azt terveztük", vagy "Nem, most nincs kedvem lemenni a szüleidhez."
Nem kell senkit megleckéztetni, magunkért csináljuk mindezt, ne dacból, mert látjuk, hogy a másik ezt várja el. Ha mi vagyunk azok, akik nehezebben válnak le, muszáj elismernünk, hogy egyedüllétre szükség van és ez nem ellenünk irányul, hanem a velünk való együttélést könnyíti.
Ne csináljunk olyat, amit utána a másik fejéhez vágunk, hogy de bezzeg én megtettem érted, pedig nemis akartam..mert ez a legaljasabb.
Az utolsó fázis eszerint a teória szerint az Újraközeledés.Egy új kapcsolati struktúrát felépíteni, megtalálni, anélkül, hogy a régi sérelmeket állandóan a másikhoz vágnánk. Ha az előző szakaszon túlvan az ember és belép ebbe, akkor a MI halmazon belül már külön létezik a két ÉN. Mindkettő érvényesül, megtanul együtt létezni, kompromisszumokkal, rózsaszín köd nélkül, tisztelettel és türelemmel a másik fél irányába...megérik a szerelem.
Nem vagyok pszichológus palánta, engem megnyugtat, ha tudom hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal...ha közületek csak egy ember éppen ebben van, talán megnyugvást talál. :)
Egyébként a cikk a HVG Extra mostani Pszichológia számában található, de az egész lap rettentően izgalmas, akit érdekel, ajánlom.
Szóval, megint egy új szakasz jön az életben.
Megnéztem egy videót, amit most raktak ki a Popkidek, amiben énekeltem még velük. Tavaly október. Konkrétan fogalmam sincs, hogy ki az az ember, aki ott ugrál a színpadon.
Az elmúlt időszak csak a változásokról szól, azt gondolom, ez most jó ideig így is marad.
A szívem, lelkem nem fog megnyugvást találni semmiben, nem vagyok az a típus. Mindig mindenre keresni fogom a megoldást, nem fogok beletörődni abba, hogy csak azért, mert borzasztó volt a kamaszkorom és nem foglalkoztak velem, az egész életem ebben a szellemben kell, hogy leéljem.
Ha egyszer - bár ez még odébb van- gyerekem lesz, ne egy bizonytalan családban nőjön fel..ma már annyi lehetőségünk van a szorongásaink, félelmeink végére járni, annyi módszer, annyi szakember van, aki pontosan tudja, mire van szükségünk.. ezt kihasználni NEM CIKI.
Az egész generációnkat kineziológushoz és pszichológushoz küldeném. Nem azért, mert betegek..hanem mert megérdemlik azt a megkönnyebbülést, hogy a gondolataik, érzéseik teljesen normálisak és már csak a kamaszkorukra való visszatekintés után kijelenthető, hogy MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐEK.
Jóéjt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése