it's better to feel pain than nothing at all

Hétfő van és esik az eső. Nincs mit tenni, bevásároltam egy Mars csokit, pudingot, fagyit és amint ezt megírtam, kezembe veszem a könyvem és bekuckózom a kutyával az ágyikóba. Ilyenkor ez kötelező.
Rettenetesen hálás vagyok azért, hogy egész hétvégén hétágra sütött a nap, mert barnultam, olvastam, úszkáltam Velencén.
Szóval mivel olyan régen jártam itt, ezért átöltöztem játszósba, szánalmas kis kontyot csináltam a nemlétező hajamból és pötyögök nektek egy sort.

Arra jutottam, hogy mesélek a tetoválásaimról, mert mindig nagyon sokan kérdeztek róla és hogy hol lehet szép tetoválásokat csináltatni.

Érdekes, hogy vannak emberek, akik ragaszkodnak egy tetoválómesterhez. Ez az én esetemben nem így van, hiszen eddig öt különböző ember ténykedett már rajtam. :) Arról nem szól ez a fáma, hogy mennyit ér a bőröm, de azért ne engem nyúzzatok meg, ha legközelebb láttok, van nálam durvább is..:)

Az első
Ebben az esetben szó sincs az örökérvényű igazságról, miszerint az első mindig fáj, sőt!
Amikor végre rászánod magad, hogy csináltass egy tetoválást, rettenetesen hányingered van és ideges vagy, amikor belépsz a tetoválószalonba. Folyamatosan az jár a fejedben, hogy még meggondolhatod magad,a szived ver, a fejed piros. Körülötted mindenki szét van varrva, te pedig egy apró felirat elkészítésénél akkor patáliát csapsz magadban, mintha minimum az arcodat tetoválnák, de ez nagy eséllyel egy olyan helyen lesz, amit soha nem látsz vagy csak nagyon ritkán.
A hang ijesztő, az előkészület ijesztő, amikor pedig alá kell írnod a nyilatkozatot, hogy semmilyen felelősséget nem vállalnak érted, tudod, hogy ez tényleg meg fog történni és életed végéig rajtad lesz.
Nekem ez egy közös tetoválás volt az öcsémmel a tarkómon, de én voltam a nagyobb és elmentem előbb megcsináltatni, mint Ő.Rajta kívül más nem tudta a családban, az öcsi és a legjobb barátnőm, Lenke kísértek el 2009-ben.
Nagyon sokáig tartott, vagy három órán át, fájdalmasnak az adrenalin miatt nem, kellemetlennek inkább érzékeltem, bűntudatom is volt a tilosban járás miatt, de meglett és mindenki szemében én voltam a hős!
Már az első pillanatban tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt. Az elkövetö pedig Debi, a néhai Wildcat tetoválószalonban.

"És mit fogsz csinálni, ha hatvan éves leszel?"
Aztán kimentem Párizsba, ami rengeteg mindent megváltoztatott az életemben. Az a három hónap minden szempontból rettenetesen tanulságos volt, így úgy döntöttem, egy csuklótetoválás, amelyen az egyik kedvenc francia szavam, az étoile (ha-ha, nagyon vicces, nem, nem étolaj) látható és egy csillag a másik csuklómon. Ekkor ismerkedtem meg Dórival, a Juste Fais Le! tetoválóhölgyével. A megismerkedésünk eléggé kalandos volt, ugyanis apukám aukciós házában egy kiállításmegnyitó keretei között tetoválta saját magát a kirakatban. Nekem ez elég jó ajánlólevél volt, hogy hozzá forduljak. :)

Ezt a tetoválást anyukám már csak egy szemforgatással nyugtázta, az első után egy kicsit nem szólt hozzám, de a vége felé már Ő kenegette és fóliázta. :)
Dórinak köszönhetem a lábfejemen található tetoválásokat és a
madarakat is a bordáim felett, a pillangót a csuklómon, továbbá a baglyot a bal karom belsején. Szuperjó volt hozzá menni, mindig nagyon jól érzem ott magam, vele lehet mindenről beszélgetni és akit csak tudok, hozzá küldök.
Persze engem is megtalálnak minden olyan klisé kérdéssel, amit egy tetovált embernek feltesznek: mi lesz ha megunod? Mi lesz, ha megöregszel és löttyedt lesz a bőröd?

Azt, hogy ez olyan, mintha lenne egy gyönyörű, színes anyajegyed, nagyon nehéz megérteni azoknak, akiknek nincsen tetoválásuk, de azt hiszem ez már kevesebb, mint akinek van..
Ha pedig megöregszem, akkor tetovált löttyedt bőröm lesz. :)

"Mi lesz, ha megbánod?"
Alapvetően az emberek, akik tetoválást csináltatnak, az én meglátásom szerint sosem normálisak. Úgy értem, hogy érte már őket valami olyan, ami után tudják: az, hogy tinta van a bőrödben, meg sem közelít egy olyan kaliberű dolgot, amit az ember kétszer meggondol, hogy megbánjon.
Azok az emberek, akik tetováltatnak, nem bánnak meg semmit az életükben, tudják, hogy túl rövid ahhoz, hogy ilyen hülyeségen rágják magukat.
Maximum olyan dolgot tetováltatnak magukra, ami mindig emlékeztetni fogja őket valamire.

Engem az étoile Párizsra, a kávéscsésze arra, hogy imádtam kávét főzni amikor vendéglátóztam és egyszer majd szeretnék egy saját kis kávézót, a legjobbat a városban, vagy az öcsémet a dátum a karján, ami az autóbalesetének a dátuma. Mindenki más okból visel tetoválást, de már nem azért tetováljuk magunkat, hogy legyen egy, hanem jelentést adunk neki.
Amikor kijutottam Amerikába életemben először, nem is volt kérdéses, hogy ez lesz az egyik dolog, amire szerény kis zsebpénzemet költeni fogom. Sikerült egész Los Angelesben az egyetlen olyan helyre menni, ahol a tetoválómester magyar származású volt. :) Jeffrey Gombosi, aki egy vöröshajú amerikai szörfös srác, nyakig televarrva, az alatt a tíz perc alatt, amíg rámtetoválta a két hangjegyet, megtanulta hogyan káromkodunk itthon. :) Már ezért is megérte!
Jelentés lehet az is, ha szimplán tetszik, amit magadra tetováltatsz..és kuncogsz magadban, amikor mások megpróbálnak belemagyarázni valami hülyeséget.

"Egy után nem lehet megállni."

Dóri után volt egy kávéscsészés kitérőm egy rettentően drága helyen, ami után úgy döntöttem, hogy inkább egy olyan helyen próbálkozom, ahova még az első tetoválásom előtt álmodoztam, hogy egyszer eljutok: Tyutyuhoz.
Ekkor került sor az első nagyobb tetoválásomra a karomon, ami három ülésben készült. Én egy teljesen más elképzeléssel mentem oda a fiúkhoz. Amikor elémtolták a rajzot tíz perccel az időpontom előtt, elfehéredtem: dehát én nem is ezt akartam! Nagyon ragaszkodtam ahhoz, amit kigondoltam.
Aztán nézegettem a mintát, hasonlítgattam ahhoz, amit én gondoltam ki.
Minél tovább nézegettem, annál jobban kezdtem beleszeretni. Gyönyörű volt már a skicc alapján is,
szinte élt a papíron..aztán belementem és ez volt életem egyik legjobb döntése. A mai napig sokszor nem hiszem el, hogy egy tetoválás, ami rajtam van, lehet ennyire egyedi és eleven, ráadásul rajtam van..mindenki, aki közelebbről megnézi, a hatalmába kerül ennek a jósnőnek, hatalmas zöld szemei bámulnak rád, a kezében pedig jósgömb van.
Ha ebbe nem is magyaráz bele semmit az ember, akkor sem kételkedik senki, hogy ennek ottvan-e a helye. :)
Ez viszont rettentően fájt és a kezdeti, tipikus tetoválás-fájdalom imádat helyét átvette a "csak legyünk már túl rajta és legyen rajtam egy gyönyörű minta" érzés. Én is öregszem :)
Itt beleszerettem Tyutyu munkásságába, de anyagi akadályokba ütköztem, így a következő tetoválásom váratott magára egy évig, ami pedig egy hónapja volt, így elérkeztünk a tetoválásaim végéhez..jelenleg.:)
Viszont tény, hogy ezt nem lehet abbahagyni, de ami mégjobb: nem AKAROM abbahagyni. Már most vagy három minta van a fejemben, amit szeretnék magamon viszontlátni, a gyerekeim pedig szinte biztos, hogy helyet kapnak rajtam valamilyen formában.:)

Konklúzió: én mindig bátorítani fogom azt, aki nálam érdeklődik majd, hogy hol érdemes tetováltatni és mit érdemes csináltatni.
Debit, Dórit és Tyutyut is nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki tetoválásban gondolkodik.
Ezek az emberek mind művészek, akiknek zseniális a látásmódjuk. Ők azok, akik máshogy látnak, mint az átlagember, akik a bőrödbe tudnak oltani egy emléket, akik kiszínezik az egyhangúságot az életedben és akiknek munkája általad fog fennmaradni, viszont mindig a tied marad.

Jó tanács: ne menjetek másnaposan tetováltatni. Se úgy, hogy előtte délig hánytatok az előző esti buli miatt. Én ebben rettentően jó vagyok és kapom is érte mindig, hogy ejnye-bejnye. :))

Hajrá mindenki! :)

Szoni

no I can't withdraw your heart from mine, you're the one thing that sticks, right into my side

Vasárnap este.
Irdatlan ez az időjárás.
Nincs egy rongyom sem.
Nincs arra pénzem, hogy tízezer forintot költsek egy nadrágra.
(No money = no shopping) + (Bad weather = total letargia ) = NOT a win-win situation.

Ráadásul írtam egy levelet a jelenleg a világ másik oldalán élő legjobb barátnőmnek majd valami unexpected történt és kitörlődött.

Mindig elmegyünk egymás mellett, amikor online vagyunk, amikor ő aludni megy, én akkor kezdem a munkát, amikor ő elérhető, én akkor kómázom be.
Persze, tudtam én, hogy ez a velejárója annak, hogy elmegy, de mindig vannak olyan napok, amikor az ember nehezebben éli meg a veszteségeit, ez is egyike azoknak.
Egy maximálisan pótolhatatlan szegletéről van szó az életemnek, egy olyan emberről, aki nagy részben a családom, aki a földön tart, amikor el akarnék repülni, akinek még azt is lenyelem, ha felröhög amikor a valami szerintem hatalmas tragédia történik velem, aztán másfél hét után már együtt röhögünk.

Látszólag azt is mondhatnátok, hogy semmi közünk nincsen egymáshoz, amikor állunk egymás mellett a villamoson: én hozzá képest egy punk vagyok, Ő a rendezettség mintaképe, és irracionálisan racionális a felfogása. Ez nem érzelemmentességet takar, hanem gyakorlatiasságot és önállóságot olyan mértékben, amiből ha egyesek csak egy szeletet kapnának, akkor ellennének vele az életük végéig.

Nincs még egy olyan az életemben, mint Ő. Van rajta kívül olyan nőszemély, aki rettentően közel áll hozzám (tudja is ki az, ha most olvassa), de ő teljesen más életszakaszban van, érdekes módon neki én vagyok az, aki nekem Edinácska. Egyébként a zseniális kalandjait amerikai utazásáról itt olvashatjátok.

Szóval, itt vagyok kis gyámoltalanul, anélkül az ember nélkül, aki mindig minden problémámat meghallgatta és reagált rá valami olyannal, ami megnyugtatott. Most itt az idő, hogy bebizonyítsam neki, hogy amíg távol van, addig is boldogulok és a nyomás ellenére, ami rám nehezedik, pozitív beszámolókkal tudok szolgálni neki.

Tegnap be kellett vallanom magamnak azt, amit képtelen vagyok több, mint fél éve: az életem annyira olyan, mint amilyennek elképzeltem, hogy félek: ha nem félnék, hogy ezt egyszercsak elveszítem, akkor elveszíteném.

A mindennapos stressz, aggódás és őrlődés alapja nem más, mint az, hogy mindenem megvan. Lehet, hogy picit neccesen, mert a fizetésem még mindig nem versenyképes, de a rám bízott feladatok napról-napra felelősségteljesebbek.

Egy csodálatos helyen lakom, a világ legszexibb férfijával, akihez hasonlót még soha nem ismertem, egy olyan kutyával, aki szerintem igazából nem kutya, hanem egy földönkívüli intelligens lény és egyszercsak meg fog szólalni és mesélni fog az egyik bokorban elrejtett űrhajójáról.
A munkám pedig egy az egyben az, amire mindig is vágytam. Soknak sok, ezt nem tagadom és tele van olyan napokkal, mint az utóbbi két hét: este nyolcig munka, a többiek hajtása, sértődések, kiengesztelések, neharagudjnemnekedszól, azügyfélarosszfej, nemigazmaiskilencigittleszek. Én pedig igyekszem mindenkit szinten tartani, a grafikustól a programozón át az ügyfélig, mert én vagyok a kapocs. Nálam ér össze minden. Sosem voltam híres arról, hogy jól kezelném a dühös, türelmetlen, néha undok és fáradt embereket, de most úgy tűnik, ezt is megtanultam.

Aztán pedig a nagyon ritka, "ezaz, csak így tovább, ügyes vagy!" kommentektől a felsőbb vezetőktől pedig az egekbe repülök, ahol megijedek és le is zuhanok, hogy el ne bízzam magam.

Nagyon sokan vannak, akik bármit megtennének azért, hogy ott legyenek, ahol én, ezt pontosan tudom.  Nekem jelenleg el kell hinnem, hogy a rengeteg befektetett energia megtérült, minden amit kívántam, megadatott.
Lényegében bebizonyítottam magamnak, hogy meg tudom csinálni..úgyhogy gyorsan gyártottam is néhány dolgot, ami miatt lehet aggódni. :)

Mert ugye ahogy a mondás tartja, vagy Murphy, vagy akárki: ha az életed egyik terén sikeres vagy, a másik biztos, hogy borul. Így van ez a munka-párkapcsolat terén is.

Az ember a rengeteg napi teendői között elfelejti, hogy az élete legnagyobb feladata, hogy dolgozzon a kapcsolatán. Szépen lassan hozzászokunk, hogy a másik a része az életünknek, hogy Ő akkor is ottlesz, ha este hatkor, nyolckor, tízkor végzünk a munkával.
Igen, de nem mindegy, hogy hogyan lesz ott.

Nem mindegy, hogy elgyötörten, fáradtan, szitkozódva, mert rossz napja volt, vagy boldogan, kipihenten, lelazulva egy jó edzés után belénk karol és már megyünk is a moziba, mert foglaltunk jegyet az esti filmre.

Aztán amikor beüt a ménkű, az ember azt gondolja, hogy csak vele történik ilyen, miközben minden kapcsolat szinte ugyanarra a fejlődési fázisra épül, aminek nagyon érdekes módon az anya-gyermek kapcsolati mintát adták hasonlatként az egyik cikkben, amit olvastam a témáról.

Azt írta a cikk, hogy itt is megvan az első időszak, a szimbiózis, amikor az ember mindent a másikkal csinál, nem bír elszakadni, nem is akar, mert ez így a legjobb. Ott van a biztonság, tudja, hogy oda mindig mehet, nem jár kockázattal, mert ott szeretik, figyelnek rá.

Viszont egyszer mindenhol elmúlik a rózsaszín köd, kezdődik a differenciálódás időszaka. Ekkor jössz rá, hogy a másik egyáltalán nem hasonlít annyira rád, mint az elején gondoltad. Mondhatnánk: az ember lakva ismerszik meg. Mindenkinek vannak szokásai, dolgai, amihez nem kell a másik, de a nagy összefonódásban ezek háttérbe szorulnak. Viszont rettentően élesen kirajzolódnak, amikor elérkezik a kapcsolat a következő fázisba. Amikor konfliktus van, te meg vagy róla győződve, hogy te aztán nem tehetsz semmiről, a másik félnek kell változtatnia magán ahhoz, hogy tovább működjön a kapcsolat.
Az egyik fél már jobban igényli a saját terét, míg a másik még maradna a rózsaszín ködben..ez rengeteg konfliktust okozhat. Ugyanúgy, mint az anya-gyermek kapcsolatnál, ha nem rendeltetésszerűen válik le az ember a szülőről, akkor ez a kapcsolatában is meg fog mutatkozni. Én például nem büszkélkedhetek egy egészséges leválással, hála a szüleim válásának és ez a kapcsolataimban mindig megmutatkozott. Általában ennél a szakasznál véget is értek, vagy még idáig sem jutottunk el, mert kommunikáció hiányában én lerendeztem a fejemben egy hét alatt a szakítást, ha a másik nem volt partner a kompromisszumkötés terén.

Aztán jön a Gyakorlás. A fél, aki nehezebben szakad el, türelmetlenné válik, sokszor féltékeny, ami nyilván természetes, főleg ha úgy érzed, a másik próbál eltávolodni, már nem úgy néz rád, már nem ér hozzád amikor csak teheti, nem figyel annyira oda. Igyekszel függetleníteni magad, lekötni a gondolataidat, de ha ilyenkor nem beszélitek meg a dolgot, akkor minél erőteljesebben próbálsz másra koncentrálni, annál nehezebb elvonatkoztatni ettől a problémától.
Nagy általánosságban ilyenkor van a legnagyobb veszélye annak, hogy szétválik egy pár: ha nem sikerül tisztázni, kompromisszumot kötni, eltávolodni kicsit egymástól, hogy a kapcsolaton belül visszataláljunk önmagunkhoz, akkor általában újabb csalódás lesz a dolog vége.

Ha viszont sikerül megbeszélni és új szabályokat fektettek le, új erőre kaptok. Elkezdtek az önálló dolgaitokon újra dolgozni: újra hívni a régi barátokat, megint eljárkálni péntek esténként, munka után beülni valamire, elmenni otthonról, olyan időszakokban, amit előtte a másikkal töltöttél.
Ez talán a kapcsolat legnagyobb próbája: önálló, egyedi lényként létezni egy kapcsolaton belül, a normális "függetlenségedet" megtartani és tudni egészséges mértékben nemet mondani a másiknak: "Á, ma nem jó a mozi, a csajokkal ezt meg azt terveztük", vagy "Nem, most nincs kedvem lemenni a szüleidhez."
Nem kell senkit megleckéztetni, magunkért csináljuk mindezt, ne dacból, mert látjuk, hogy a másik ezt várja el. Ha mi vagyunk azok, akik nehezebben válnak le, muszáj elismernünk, hogy egyedüllétre szükség van és ez nem ellenünk irányul, hanem a velünk való együttélést könnyíti.
Ne csináljunk olyat, amit utána a másik fejéhez vágunk, hogy de bezzeg én megtettem érted, pedig nemis akartam..mert ez a legaljasabb.

Az utolsó fázis eszerint a teória szerint az Újraközeledés.Egy új kapcsolati struktúrát felépíteni, megtalálni, anélkül, hogy a régi sérelmeket állandóan a másikhoz vágnánk. Ha az előző szakaszon túlvan az ember és belép ebbe, akkor a MI halmazon belül már külön létezik a két ÉN. Mindkettő érvényesül, megtanul együtt létezni, kompromisszumokkal, rózsaszín köd nélkül, tisztelettel és türelemmel a másik fél irányába...megérik a szerelem.

Nem vagyok pszichológus palánta, engem megnyugtat, ha tudom hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal...ha közületek csak egy ember éppen ebben van, talán megnyugvást talál. :)

Egyébként a cikk a HVG Extra mostani Pszichológia számában található, de az egész lap rettentően izgalmas, akit érdekel, ajánlom.

Szóval, megint egy új szakasz jön az életben.
Megnéztem egy videót, amit most raktak ki a Popkidek, amiben énekeltem még velük. Tavaly október. Konkrétan fogalmam sincs, hogy ki az az ember, aki ott ugrál a színpadon.

Az elmúlt időszak csak a változásokról szól, azt gondolom, ez most jó ideig így is marad.
A szívem, lelkem nem fog megnyugvást találni semmiben, nem vagyok az a típus. Mindig mindenre keresni fogom a megoldást, nem fogok beletörődni abba, hogy csak azért, mert borzasztó volt a kamaszkorom és nem foglalkoztak velem, az egész életem ebben a szellemben kell, hogy leéljem.

Ha egyszer - bár ez még odébb van- gyerekem lesz, ne egy bizonytalan családban nőjön fel..ma már annyi lehetőségünk van a szorongásaink, félelmeink végére járni, annyi módszer, annyi szakember van, aki pontosan tudja, mire van szükségünk.. ezt kihasználni NEM CIKI.
Az egész generációnkat kineziológushoz és pszichológushoz küldeném. Nem azért, mert betegek..hanem mert megérdemlik azt a megkönnyebbülést, hogy a gondolataik, érzéseik teljesen normálisak és már csak a kamaszkorukra való visszatekintés után kijelenthető, hogy MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐEK.

Jóéjt